Tizenegy évvel ezelőtt

 

Emma remegő térdekkel, magatehetetlenül zuhant az ülésbe. Percekkel ezelőtt még lélekszakadva rohant, hogy elérje a gépet. A gépet, amely hazaviszi. Haza.
- Jó napot kívánok! - üdvözölte a légiutas-kísérő, amint fedélzetre lépett. A lány, aki az elmúlt órákban úgy viselkedett, mint egy eszelős, most elsírta magát. A megkönnyebbültségtől. Fellélegezhetett. A vállát erősen lefelé húzó hátizsák egyébként is kezdett elviselhetetlenül nehéz lenni. A lelkét nyomasztó teher viszont még erősebben telepedett rá. Tudta, hogy amit tesz, helyes.  Úton van. Vissza nem fordulhat. A tudat viszont, hogy mindez végleges, valahogy mégis fullasztotta.
A körülötte ülők furcsa tekintettel méregették, míg ő meredten nézett maga elé. Az emberek feszengve szemlélték a lány zaklatottságát. Emma viszont az ő reakciójukat nem értette. Igazából sosem értette, miért tűnik szokatlannak mások szemében, ha sír, kacag, dühöng, sikítozik: él. Bármennyire szorongatta a zokogás a torkát, mosolyra húzta a száját, majd szemét lehunyva hátradőlt. Eszébe jutott valami. A gép pedig felszállt…
- Nem búcsúzom. Nem mondom, hogy ég veled... Mi még találkozunk - visszhangoztak a lány fejében a szavak, amelyeket alig tíz órával korábban kapott. Valakitől, aki ezek után még utoljára visszafordult, és a lányra mosolygott. Aztán eltűnt a fák között.

… Emma az elmúlt két hétben visszafelé számolta az órákat. Erre a percre várt. Három hónapja, amióta csak felült arra a gépre, ami egészen idáig repítette, ezt a percet várta. Erről álmodott, ebben bízott. Ez az egy perc volt biztos az elmúlt hetekben. Mintha csak most lett volna, amikor elindult a tengerentúlra. Nem hajtotta semmi, nem is keresett semmit, és ekkor még azt sem tudhatta, hogy végül mit talál. Most viszont, amikor a hazatérés már nemcsak gondolat volt, egy dolgot remélt: biztonságot. Huszonhárom éves kora ellenére még mindig számított az, amit az otthon jelentett. Emma hazament, ha szomorú volt. Hazament, ha kétségek gyötörték, és válaszokat keresett. Hazament akkor is, amikor a legboldogabbnak érezte magát. Hazament, ha társaságra vágyott, és haza akkor is, ha magányra. Ott  pontosan tudta, mit kell tennie: mi helyes, mi helytelen, mi jó, és mi nem az. Az otthon az a hely, ahova mindig jó volt visszatérni, még akkor is, ha két órával később ajtót becsapva távozott. Ez az a hely, ahol látták a legjobbat benne, és ez az a hely, ahol elfogadták akkor is, amikor elviselhetetlen volt, és elutasított mindent és mindenkit, aki az életében szerepet játszott: beleértve önmagát is. A lány nem tudta volna megfogalmazni, de most is azt várta, amit máskor; amint hazaér, mindent tisztán lát majd. Jelenleg az érzelmeivel viaskodott, és ez láthatóan feldúlta. Kissé zavarodottnak tűnt, hisz egyik percben mosolygott a könnyein át, a következőben pedig fuldoklott az elkeseredettségtől.

 

Előző nap még a táborban volt, és a gyerekektől vett búcsút. Az élmények oly közeliek voltak, hogy nem tudott elrugaszkodni gondolatai legmélyéről előtörő képektől: az elmúlt hetek eseményei inkább hatottak valóságként, mint maga a tény, hogy hazafelé tart. Csak most, hogy érzékelhetően eltávolodott a földtől, döbbent rá, eljött onnan. Nem megy vissza. Valószínűleg soha többet nem látja a kölyköket. Azokat a gyerekeket, akik minden nyarukat ott, a tóparti erdőben töltötték - akiknek az a hely nemcsak nyári kalandokat ígért, de életre szóló barátságokat, visszatérést, biztonságot, felnőtté válást is jelentett. Ezek a lányok Emma vállán sírtak, és ők azok, akik látták őt is zokogni. Ezek a gyerekek mutattak Emmának irányt, még ha akkor azt is érezte, eltévedt. Ezekkel a gyerekekkel szinte egyidőben kellett felnőtté válnia.
- Nem az én dolgom - vetették oda nem egyszer, amikor arra kérte őket, szedjék fel a szemetet. Fogják meg a seprűt. Válogassák szét a saját szennyesüket. Induljanak vacsorázni.
- Em, egy hatalmas szőrös pók van a sátorban! Csak te vagy képes őt onnan kikergetni. Kérlek, segíts! - futottak a közösségi házba Emmáért, aki akkor is, mint olyan sokszor máskor, éjfélig őrjáraton volt. Értékeléseket írt a lányokról asztal tetején ülve, miközben Jenny-vel filmekből idézgettek egymásnak. Jenny közelsége mindig megnyugtatta; a skót lányban ugyan volt némi merevség, de mindig pontosan ráérzett Em zaklatottságára. Emma pedig mindenkinek hálás volt, aki higgadt tudott maradni a közelében akkor, amikor ő a legnyugtalanabbnak érezte magát. Az eső szakadt, de ő visszament a lányokkal a közös sátorhoz. Ugyanúgy undorodott az állattól, mégis megtette. Kipenderítette a sátorból. Ezt még igen, ám hetekkel később összetalálkozott egy másikkal, azt már nem látta, csak érezte. Az állat megharapta, aminek következményeitől aztán sokáig szenvedett. Azt sem tudhatta akkor, hogy a fizikai fájdalom nem más volt, mint elkendőzése mindannak a harcnak, ami a lelkében dúlt.

A lányok osztották meg vele az utolsó csokijukat, amit a sátorban rejtegettek. Ezek a lányok őt ébresztették éjjelente, ha rosszul voltak. Ezek a lányok segítették fel, amikor a porban fetrengett, miután elhasalt a sárban. Sírtak. Nevettek. Emma hét kiskamasszal osztotta meg a sátrat, ami hónapokig a lakhelyüket jelentette. Hatalmas volt a káosz, mégis minden a helyére került, amikor ellenőrzésre került sor. Valahogy ezek a kölykök mindig megtalálták a módját annak, hogy a legnagyobb zűrből is kikeveredjenek. Emma pedig megtett értük mindent: a lehető legtöbb helyzetből kihozták a legjobbat, így többnyire részt vehettek a jutalomprogramokban. Szikláról ugrottak alkonyatban. Szabad ég alatt aludtak, vagy épp fel sem keltek délig. A leginkább azonban a koedukált programokat élvezték. Ez igazi kiváltság volt azon a helyen, ahol kínosan el voltak választva a lányok a fiúktól. Nemcsak a gyerekek, a felnőttek is. Ezen a helyen semmi nem történhetett. És a legszebb dolgok váltak valósággá. A helyen, ahol mind aludtak, ahol honvágyuk volt, ahol szerelmes leveleket írtak a két bokorral távolabb levő fiúknak, ahol veszekedtek. Ezen a helyen gyűlölték és szerették is Emmát. Bár az ember azt mondja, ígéri és hiszi, visszatér még...

...Emma már ott, a connecticuti erdőben tudta, ez nem történik meg. Semmi másra nem vágyott, mint hazamenni, rálépni a jól kitaposott útra, ahol minden kiszámítható, és előre eltervezett. Egy éve maradt hátra az iskolából, le kellett diplomáznia. Elképzelhetetlennek tartott ekkor más utat, vagy épp azt, hogy másfelé induljon. 2001 nyara egy meghatározó állomás lesz majd a múltból. Játszmák, viaskodások, könnyek, az a megmagyarázhatatlan hiány, talán honvágy… Emma ekkor még azt sem tudhatta, hogy élete legmeghatározóbb hónapjait hagyta épp maga mögött. Nem tudhatta, hogy nem a magány, vagy az otthontól távol töltött idő tette kétségbeesetté, és nem a bizonytalanság frusztrálttá. Csak évekkel később fog rádöbbenni, hogy mindaz a változás, amin akkor keresztülment, nem más volt, mint önmaga elvesztése, majd újbóli megtalálása. Évekkel később fogja csak belátni, hogy akkor, 2001-ben elengedte azt az embert, aki addig volt, és megkapta a lehetőségét annak, hogy azzá váljon, akivé lennie kellett. Lerombolta, és felépítette önmagát. Nem először életében. Keserves tapasztalat árán bár, de egyszer már meg kellett tennie. Akkor alig volt idősebb azoknál a gyerekeknél, akik most őt tanították. Emma előtt felrémlett hét évvel korábbi önmaga, igazság szerint az erdő mélyén többször, mint előtte bármikor... a hideg végigszaladt a hátán. Nagy árat fizetett, de itt volt, és úgy érezte, rendben is van…
… Nem akart a múlttal foglalkozni, nem akarta, hogy gyötörje ismét a lelkifurdalás, amit olyankor érzett, ha visszaemlékezett arra az időszakra, amikor rombolt mindent maga körül: a környezetét, a kapcsolatait, az életét, a családi kötelékeit, önmagát. Nagyot sóhajtott. El akarta engedni a rossz érzéseket. Bár meggyőződése volt ekkor, hogy véglegesen leszámolt múltbeli önmagával, nem tudta, hogy erre csak az azt megelőző hetekben került sor. Csak az őt feszélyező hullámokat érzékelte, de az, hogy valójában mi zajlódik le saját lelkében, nem tudatosult benne. Em végtelen fáradtságot érzett. Mindazt, amin az elmúlt hetekben keresztülment: szüntelen gyaloglás az erdőben, sokszor mezítláb, és előfordult az is, hogy lemerült elemlámpával a kezében. Halálfélelemtől remegett akkor is, amikor egy gyerek után ugrott a tóba. Az evezések... a szabad ég alatt alvások. A pókharapás. Kimerült, egészen kimerült, minden porcikája sajgott. Egyetlen egy dolog lebegett előtte tudati szinten: haza kell menni. Akkor majd minden megoldódik. Magától.
- Bocsánat! - zökkentette ki gondolataiból ismét a légiutas-kísérő, amikor elhaladt mellette. A fedélzeten vacsoraidő volt, ami kétségkívül némi felfordulással járt. Emma csak most eszmélt a révületből, eddig fel sem fogta, mi történik körülötte. Egy vele körülbelül egykorú fiú ült a legközelebb hozzá, akit láthatóan olvasás közben nyomott el az álom, a könyve a padlón hevert. Emma lehajolt, felvette, majd visszahelyezte a kettőjük között levő üres székre. A fiú Stephen King-et olvasott, németül. Több mint kilenc óra volt földet érésig. Talán neki is aludnia kellene, gondolta. Nem kattoghat az út hátralevő részében. Megpróbálta kitalálni, mivel foglalhatná el magát. Elővette a hátizsákját, hogy átnézze a tartalmát. A lány mindig ezt csinálta. Tudta jól, hogy esélytelen lenne bármire is utólag rábukkannia, ha elvesztette, ő mégis időről időre ellenőrizte, mindene megvan-e. Papírok. Megkönnyebbülés. Telefon. Rendben. Napló. Megvan. Sárga jegyzetpapír, amiből megfelelő mennyiségű tartalékot felhalmozott. Hurrá. Elővette a kedvenc tollait, évek óta ezeket használta. Majd előkerültek a legféltettebb kincsei: a fotók.
Szája sarkában ismét ott bujkált egy mosoly, amikor eszébe jutott, mennyi munkát adott ezzel Danny-nek. Danny sofőrként dolgozott, és az egyik legjobb barátjává, illetve cinkosává vált a személyzet tagjai közül. Lévén a tábor az erdő közepére létesült százötven évvel ezelőtt, ahonnan ember többnyire se ki, se be - kellett valaki, aki szükség esetén behoz olykor dolgokat. Hivatalosan csak a legszükségesebbeket, mint amilyen adott esetben egy gyógyszer, egy fontos levél a postáról. Nem hivatalosan persze ide tartozott minden, ami fellelhető egy drogériában, ide tartozott az édesség, és a cigi is. Természetesen arról sem tudhattak a tábor vezetői, amikor az éj leple alatt olykor két-három ember kilógott Danny-vel a legközelebbi benzinkútra. Kávéért. Az erdőben az is luxus volt. Azóta is fontos volt Emmának minden perc, amit 'sokcukros' tejeskávé mellett tölthetett. Nem a koffein, sokkal inkább a percek miatt. Az illatok, ízek, színek és emlékek miatt. A személyzet tagjai között igen meghatározó cserekereskedelem alakult ki rövid idő alatt, ami valójában elmélyítette a kapcsolatokat, illetve nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a csapatszellem eluralkodjon. Emma esetében azonban más volt a helyzet. Bár olykor kért Danny-től egy-egy doboz cigit, sokkal fontosabb volt az, hogy a sofőr intézte a filmjeit. Emma fotózott. Nem csoportképeket, nem mosolyokat és fintorokat akart megörökíteni. A pillanatait akarta megtartani. Mindazokat a pillanatokat, amelyeket érzések és benyomások kísértek. Emma azt fotózta, ami körülötte létezett. Lételeme volt a dokumentálás: írt este, elemlámpa mellett, amikor őrjáraton volt, és virrasztott. Írt a kápolnában, írt a csónakban ülve, és hajnalban, amikor még mindenki más aludt. A gépe pedig kísérte. Már akkor is. Legalább egy tucat tekercset elfotózott, a képek pedig most, a repülőn ülve, ott hevertek az ölében.

New York. Semmi nem maradt meg belőle, csak a benyomások. Buszozás. Híd. Egy kollégium Staten Island-en. A magyar csapat. Képekben. Majd a Grand Central Station, ahol négyen,  a csomagjaikon ülve várták a vonatot órákon át. Egy magyar lány a nagyvilágban. Egy lengyel, egy dél-koreai és egy mexikói lány társaságában. Mind ugyanoda igyekeztek. Bár távolabb nem is élhettek volna egymástól, közelebb voltak a másikhoz, mint azelőtt bárki más. Mint ahogy mindenki. Csak a másik volt. Egymásért. Tehát ott, valahol a pályaudvaron ülve kezdődött mindaz, ami egy életre megváltoztatta Emmát.

A tábor hatalmas területen helyezkedett el, az épületek egymástól több száz méterre voltak. Az egyik első, amelynek piros deszkái kiemelkedtek a fák lombjai közül, az étkező volt. Az első emlékek...

- Szia! Te vagy a magyar lány? Vártalak téged. Tavaly jártam Budapesten, csodálatos az a város - szaladt Emhez egy dél-afrikai lány, amikor éppen csak megérkeztek a táborba. Ez jellemző volt. Főképp rájuk, dél-afrikaiakra. Em a következő hetek folyamán meglepve tapasztalta, hogy nincs még egy olyan nép, amely ennyire közel állna az ő kultúrájához. Így rövid idő alatt megkedvelték egymást, és a dél-afrikaiak váltak Emma legmegbízhatóbb barátaivá: Rich, Danny, Vu, Mike és F mind azok voltak. Mindenki nyíltan érdeklődött, ugyanakkor mégsem lehetett az ember egészen biztos a másik őszinteségében. Az étkező volt az a hely, ahol aztán a nyár folyamán Emma számtalanszor sírva fakadt. Ahol a legnagyobb kajacsaták zajlottak, ha a táborvezető elfordult. Ott ünnepeltek születésnapokat, és ott várták, hogy megszólaljon a telefon. Ebéd után engedélyezve volt kétperces beszélgetés az otthoniakkal. Mindössze csak előre fel kellett iratkozni.

- Anya?! Haza akarok menni... nem bírom elviselni ezt a helyet. Az az ember, aki idejött, képtelen mindezzel együtt létezni. Rengeteget kell dolgoznom. Olykor három helyen egyszerre. Hulla vagyok. Senki vagyok. Nem tudom, kiben bízhatnék. Senkiben sem lehet, és mindenkiben kell, mégis. Semmi baj... csak annyira bizonytalan minden, miközben még soha nem voltam ennyire szoros korlátok közé szorítva - Em nem akart panaszkodni, de minden alkalommal, ha meghallotta az otthoniak hangját, képtelen volt tartani magát. Elvesztett valamit végleg magából, és ez kétségbe ejtette. Nem érzett talajt a lába alatt. Döntenie kellett. Nap mint nap. Felelős volt. Számon kérték, és minden lépését ellenőrizték. Eközben pedig hét kamaszlány várt tőle megoldást, vagy épp szökött meg előle.
Az étkező majdnem teljes hosszában hatalmas terasz húzódott.  Erről ugyan kép nem készült, de innen igen. Ez a terasz beszélgetéseket őrzött. Em egy alkalommal gyalog is nekivágott volna a hazaútnak, akkor Jenny fogta kézen, és ültek itt egy teljes éjszakán át. Senki nem tudott róla, csak a fák hallották a beszélgetésüket. A fák, amelyekre már csak képek emlékeztetnek. Em egyik legőszintébb beszélgetése volt. Ez a terasz csendben volt, mélyen hallgatott arról az éjszakáról is, amit a lány F-val töltött itt kettesben. Csendben. Szavak nélkül. Alig érintve.
Ezen a helyen Emma életében először kénytelen volt feltételek nélkül bízni számára idegenekben. A tábori lét sajátossága volt ez. Nem volt két egyforma ember. Nem volt két egyforma kultúra. Ez azonban, ahelyett, hogy éket vert volna a fiatalok közé, összefogást eredményezett. A világ valahogy összezsugorodott, semmi nem tűnt elérhetetlennek vagy ijesztőnek. Mindenki hozott, adott, kapott. Amire csak képes volt. A kezdeti bizalmatlanság és távolságtartás szükségszerűen feloldódott, amint sorra bebizonyosodott, csak ők vannak egymásnak. Őrangyalok.

2001. június 28.

Egy olyan helyen, ahol senki sem ismerős, de együtt kell dolgoznod, együtt kell tenned másokért, feltételek nélkül kell bíznod. Pár napja őrangyalokat választottunk, illetve húztunk. Egy szabály van, senkinek nem mondhattuk el, kinek a neve volt a papírdarabon. Tegnap este, amikor a Kardhalat néztük a társalgóban, odajött hozzám az Ausztrál. Pete a túloldalon lesz szakács, amint a gyerekek megérkeznek. A tó túloldalán, ahol majd a kemény mag dolgozik. Oda kerülnek a nagyobb kölykök. Csupa nagyszájú, nehezen kezelhető, még nem felnőtt, de már nem is gyerek. Meséltek róluk. Kemények, nem kevesen igazán problémás gyerekek. Szóval Pete megkérdezte, segítsen-e a mosodában. Hetente egyszer moshatunk, és látta a nevemet a beosztáson, szívesen segít. Tehát a héten mindenki mindenkinek segít. Még aznap odajött hozzám Ally is, amikor a padon üldögéltem, megkérdezte, elmúlt-e már a halálfélelmem. - Haha - válaszoltam, mert pontosan tudtam, mire gondol. Első szabadnapunkon ugyanis vidámparkba mentünk. Én a többiekkel együtt végigálltam a másfél órás sort, hogy feljussak a világ legijesztőbb hullámvasútjára. Ally mellett ültem. A kezemet fogta, hogy visszatartson, amikor hetven méteres magasságba érve ki akartam szállni. Soha nem éreztem magam olyan közel fizikailag a pusztuláshoz. Azt hittem, komolyan azt hittem, hogy végem. Ally csak annyit mondott utána:

- Em, megcsináltad... érted? Féltél felülni, de megcsináltad. Nagy vagy. Egyébként, soha nem láttam még halálfélelmet más szemében, mostanáig - majd hátba veregetett. Másnap pedig Mike, aki annyira ott van mindig, amikor senki más, felhozott a tópartról golfautóval a sátramig, ami egyébként teljességgel szabályellenes volt, mindössze azért, mert nem akarta végignézni, amint felvonszolom magam a domb tetejére vizesen és fáradtan. Mike egyébként nagyszerű ember. Szeretek a közelében lenni, mert ő az egyetlen, aki fennmarad velem egész éjszaka, és végig is hallgat. Nem mellesleg, most is itt ül mellettem, és nézi minden betűmet annak ellenére, hogy egy szót sem ért mindabból, amit leírok. Mike a legjobb barátom. Ő kapja a legszélesebb mosolyaimat, és csak előtte sírok. Bízom benne. Ugyanakkor egészen biztos, hogy nem ő az én őrangyalom. De... mindegy is. Törődünk egymással. Egyszerre azon kaptam magam, hogy segítünk egymáson. A kezdeti bizonytalanságok mintha teljesen elvesztek volna. Azon merengek, miért akarok annyira hazamenni, amikor itt minden egész?!
Összeszoktak, megedződtek. Nem kevés munka és fáradtság árán, hetek alatt. Ők, százan. Ez a százfős csapat dolgozott a konyhán, ők százan építették fel a tábort: tetőt javítottak, felhúzták a sátrakat, a több hektárnyi területet rendbe tették. Ástak, szemetet szedtek. Közben építették magukat is: naponta órákon keresztül előadásokra jártak, úsztak, futottak, eveztek és éjjel-nappal ugrásra készek voltak, bármikor riadóztathatták őket. Gyerek a vízben. Tűz az erdőben. Pszichológiai teszteket írtak, majd éjfélkor rezignáltan zuhantak az ágyba. Hetekig készültek, mire a gyerekek megérkeztek. Aztán... hirtelen zajossá, színessé vált minden.
Napok és hetek teltek el. Sokszor vontatottan, sokszor unalmasan. Emma mégcsak nem is sejtette, hogy mindaz, ami a táborban napi rutinná vált, nemcsak a mindennapok, de a lány életének apró darabkáit is jelentik, amelyek később a semmibe veszve hatalmas űrt hagynak majd maguk után. Elsők között ébredt. Bár az éjszakák rendkívül hidegek voltak, gyorsan kiugrott a hálózsákból, és elbotorkált a sátrak között meghúzódó vizes blokkhoz. Szörnyű élmény volt azt takarítani, mégis akkor nevettek a legnagyobbakat, amikor slaggal próbáltak tisztaságot erőltetni a zuhanykabinokra. Párperces reggeli zuhany után gyorsan magára kapta az úszódresszt, farmert, aminek a szárát gondosan feltűrte. Pillanatok alatt eláztatta volna a harmatos aljnövényzet. Majd pulcsiba bújt. Kapucnit a fejére húzta, reggelente szinte csípett a nyirkos hideg.  Flipflopba ugrott, majd felkeltette a saját lányait is. Általában rázendített a Let the sunshine-ra, aminek szükségképpen az lett a vége, hogy minden lány kimászott a hálózsákjából. A szomszédok pedig átkiabáltak:
- Em, drágám, veled a legjobb ébredni. Te vagy a reggel csúcspontja... elviszed az enyémeket is reggelizni?
- Hát persze. Láááányok! Flipflop-ot fel, és gyerünk. A szabályokat ismeritek, úszódresszben tilos az étkezőbe lépni. Vegyetek pulcsit, ismét hideg reggelünk van - szólt Emma, majd felugrott az asztal mellől, és mint mindig, most is segített a lányainak.
Csodás volt, amint az erdő ébredezett. A sátrakból álmos sóhajok és csevejek hangjai szűrődtek ki, míg a napsugarak a fák lombjait keltették életre. Emma csak ült a padon, és belefeledkezett a reggelbe. 
Rendszeresen tucatnyian indultak együtt reggelizni. Mindig müzlit választott, ahogy a lányok többsége is. Étkezés közben elvárás volt a csend, de a mozdulatok így is bejáratottak voltak; összeszoktak. Egy-két hét alatt szavak nélkül is képesek voltak beszélgetni. Emma feliratkozott az esti programokra, ez azonban még változhatott az aznapi teljesítményük függvényében. Imádták a kosármeccset a fiúkkal, a kenuborogatást, vagy épp a sziklaugrást. Emma meg mert volna esküdni arra, hogy mindezek azért is számítottak igazán különleges programnak, mert kivétel nélkül vacsora után zajlottak: a nap legszebb óráit tölthették így együtt. Ő és a lányok. A sátrakhoz visszatérve mindenki összepakolt, indult a reggeli őrjárat, ellenőrizték őket minden napszakban. Rendet raktak, majd mindenki felkészült, és nekiindult a napnak. A lányok szigorú beosztás szerint éltek: úszás minden nap volt, ezen túl vitorláztak és eveztek, túráztak, kosaraztak, festettek és scrapbook-ot csináltak.
Néha elmentek többnapos kenutúrára, máskor a szabad ég alatt éjszakáztak a tó túloldalán, az erdő mélyén. Emma ezt viselte a legnehezebben. Csónakokban átvitték, majd felcipelték a több tucat embernek elég alapanyagot. Szabad ég alatt főztek és sütöttek, rémsztorikkal riogatták egymást órákon át, majd aludni próbáltak, miközben az erdő éjszakai lakóinak neszezésére figyeltek. Persze, ez a program is szigorúan elkülönítve a fiúktól. Így kétségkívül üdítő élménynek számított, ha a tábori vezetés tudta mellett ezeken az éjjeleken mégis kaptak fiújárőröket, akik soha nem jöttek üres kézzel. Jégkrémet és forró csokit hoztak.
- Három gyereket le kellett vinnünk a táborba, mert rosszul vannak. Veletek minden rendben, Em?
- Igen, Rich. Nekem két gyerekem alvajáró, őket figyelem, hogy ne kóboroljanak el. Holnap reggel nyolckor indulhatunk vissza?
- Tízkor brunch. Addig érjetek vissza. Délután úszunk csak.
Emma úszást oktatott napközben, Rich a főnöke volt, és egyben a gyilkos bálnák kíméletlen edzője. A lány reggeli után két órát töltött  a vízparton. Ezután szaladt a sátorhoz, hogy egy gyors zuhany és hajmosás után tiszta ruhát húzzon. Étkezőbe csak száraz ruhában, és száraz hajjal léphetett. Evés közben kis híján a tányérba esett a feje, annyira fáradt volt rendszerint. Utána mégis szaladt vissza a vízpartra, ahol újabb két óra úszás várt rá. Hozzá kerültek azok a teknősök, akiket Vu ugyan megtanított lebegni, de tempózásról már hallani sem akartak. A delfinjei hosszú percekig lógtak Emmán, mire egyáltalán hajlandóak voltak a lány fürdőruhája helyett a stégbe kapaszkodni. Emma kitartó volt és türelmes, mint általában, ha gyerekekkel foglalkozott. A kicsik figyeltek rá, és bíztak benne. A nyár végére aztán egy tucat delfinből lett cápa, a cápákból pedig gyilkos bálna. Az egyik legszebb kép, ami örökre a fejében marad arról a nyárról, a tó közepén tárult Emma szeme elé. Kajakkal kísérte a valamikori delfinjeit, akik átúszták a tavat. Ez volt a gyilkos bálnák tesztje. Tucatnyi lelkes tempózó kiskölyök, körülöttük a tanáraik, evezővel. Önfeledten. Boldogan. Az szabadság volt.
 

2001. július 10.

Hello Napló,

Ma 'júliusban karácsony' volt. Őrület, hogy minden helyzetből ki lehet itt hozni egy még idiótábbat. Eleinte idegesített persze, mert úgy éreztem magam, mintha hibbantak közé csöppentem volna, majd rájöttem, hogy lehet így élni. Egészen magamévá tudom tenni mára a felszabadultságot. Bárhol, bármikor. Igaz is, miért is nem ünneplem a születésnapomat tavasszal november helyett? Ki mondta, hogy kötelező december 24-én ajándékot bontani? Mi van, ha sokkal fontosabb, ki van körülöttem szeptemberben? Mindenesetre rendkívüli buli volt, a gyerekek marhára élvezték.

Végre este van, és hosszú idő óta az első estém, amikor nem vagyok az egységben őrjáraton. Szóval most itt vagyok a csónakok mellett a parton, a többiek a Tumble Inn-ben, többen filmet akarnak nézni, mások cigiznek. Csak itt lehet. Kizárólag este tíz után, amikor kivételesen ezen az egy helyen találkozhatunk egymással. (Ha sikerül hajnalban kelnem, én ettől függetlenül lemegyek a tóhoz cigizni. Ezt senkinek nem mondtam el, van, aki bemártana, emiatt pedig egyértelműen repülnék innen.) Reggelente aztán a lányaim hason fekve, a tábori ágyaikon könyökölve, tágra nyílt szemekkel hallgatják, mi történt előző este. Ők csak kivételes alkalmakkor találkozhatnak a fiúkkal, még az étkező is két részre van osztva. Így hát, amikor nekik arról beszélek, hogy én találkozhattam a velem egykorú fiúkkal az éjszakában, mégha nem is történt semmi - egészen felvillanyozódnak. Élvezem a lányaim naiv érdeklődését.

Persze egy szót sem szólok nekik a cigiről, vagy arról, hogy melyik fiú melyik lány után koslat. Semmi észbontó nem történik ezekben a késői órákban. Többnyire mind annyira fáradtak és kimerültek vagyunk, hogy rezignáltan nézünk egymásra, kézlegyintéssel kommunikálunk, majd visszavánszorgunk a sátrainkhoz. Éjfélig. A múltkor viszont éjfélkor a vizes blokkban voltam, fogat mostam, járőr elemlámpával a sátramig kísért. Vigyáznak, ez van. Nehogy fogmosás közben kedvem támadjon egy mókusnak ugrani.

Nevetés hallatszik fentről. Megnézem őket, lassan ideje visszamennem a lányaimhoz. Fél tizenkettő van...

Emma végül úgy döntött, hogy naplója olvasása helyett a repülőutat a képei rendezésével tölti. Kenuborogatás naplementében. A kosárpálya. Kölykök a sátor előtt hatalmas, maszatos vigyorral az arcukon. Emnek eszébe juttatta, hogy volt, amikor ezek a lányok Whitney Houston dalt énekeltek neki. Azt mondták, egyszer majd neki is lesz egy ekkora szerelem az életében. Mindenki életébe kell, de Em megérdemli. Több tucatnyi érzés egy albumban...

F... F őrizte mindazt, ami ezen a nyáron Emmával történt. Egy szó nélkül, csendesen felszedegette a lány darabkáit, és mint valami mozaikot, összerakta. F volt az az ember, akivel Em a legkevesebbet nevetett együtt, akire a legritkábban mosolygott, sőt. Eleinte egyenesen kerülte. A fiú, mint valami kísértet, úgy bukkant fel a semmiből -  mindenütt, egészen váratlanul. Távolról szemlélte a lányt, és annak minden mozdulatát. Nem ment oda hozzá akkor sem, amikor a lány arcát könny áztatta. F csak jelen volt és körülötte. Emma, ellentétben korábbi önmagával, ezen a nyáron végre hagyta, hogy szeressék. A kezdeti bizalmatlanság után szükségszerűen át kellett lépnie egy határt. Szembe kellett néznie korábbi önmagával. Azzal a lánnyal, aki semmit nem hitt el másoknak, és épp ezért magában is képtelen volt hinni. Ezen a nyáron Emma megtanulta szeretni azt az embert, aki volt, hisz a rajongás, amellyel felé közelítettek, a végletekig őszinte volt. Végre nem volt szükség arra, hogy álarcot viseljen, csak azért, hogy megfeleljen. Kedvelték, ám a lány társaságban bármily felszabadult volt is, keveseknek nyílt meg. F mindezt látta, és nem erőltetett semmit. A fiú rendkívül ritkán mosolygott, ezzel szinte mindenki kivétel nélkül ugratta. Magányosan járt-kelt a felkészítési időszak alatt is, megközelíthetetlennek tűnt. Emmának volt egy érzése, hogy a múltban nagyon megsebezték ezt a srácot, de akárhányszor próbált felé közelíteni, választ nem kapott. Emma kitartó volt, rendületlenül próbálkozott. Egy idő után arra lett figyelmes, hogy érdekli őt a fiú. Nem megfejteni akarta, de rádöbbent, mennyire szereti, ha F a közelében van.
- Odanézzetek! Nézzétek F-t... - a társalgóban tucatnyi ember csendesedett el egyszerre. Emma arra fordult, amerre a többiek, és megdöbbenve vette észre, hogy F tejfölszőke haja, hullámos tincsei sehol sincsenek. A fiú teljesen kopasz volt. Mint ahogy máskor is, most is egyedül Emma állt oda elé:
- Te... Mit... Csináltál??? A hajaddal...?
- Ez is én vagyok, Emma...
F lépései kiszámíthatatlanok voltak. Em pedig igazán nehezen viselte a bizonytalanságokat olyankor, amikor ő maga is ingatag lábakon állt. Biztonságra vágyott, de F reakciói folyton összezavarták. Így a lány valamelyest fel is lélegzett, amikor a hosszadalmas felkészítési időszakot követően F a tó túloldalára került. Míg Em heteken keresztül kiscsikókat igyekezett terelgetni, F vadlovakat tört be. A hírek jöttek egyik oldalról a másikra, így hamar nyilvánvalóvá vált, hogy emberfeletti a munka 'odaát'. A nagykamaszok igazán sok problémát jelentettek, és mindezzel egyetlen egy felügyelőnek sikerült megbirkóznia, ez F volt. Az az ember, aki a személyzet tagjaival gyakorlatilag egyáltalán nem talált közös hangot, a kölykök felé mérhetetlen empátiával fordult. Nem egyet egészen a szakadék széléről rángatott vissza. Rövid idő alatt vált vezetővé F; a hozzá tartozó fiatalok felnéztek rá, figyeltek rá, és úgy tisztelték, mint a szüleiket sem. A nyár folyamán Em és F igazán nem is találkoztak. Pár alkalmat leszámítva, amikor a kiskamaszokat átengedték a nagyokhoz. Ez hagyomány volt a táborban. Em kiscsikói ugyanis egy-két éven belül már a vadlovak közé tartoztak, így ezeket a látogatásokat igazán nagy várakozás előzte meg. A túlpart egyébként még vadabb volt, és ez nem kizárólag a kölykökre volt érvényes. Ha lehet, még kényelmetlenebb és még puritánabb körülményeket találhatott ott az ember. F ezen alkalmakkor ugyanolyan volt, mint máskor. Figyelt. A tekintetével követte mindenhova Emet, figyelte a mozdulatait, és azt, ahogy a gyerekeivel bánt. A lány ezt érezte, de fogalma sem volt, hogy reagálhatna. F továbbra sem engedte a közelébe. Em számtalanszor révetegen bámult a tóparton ülve, nézte a túlpartot, és azon gondolkozott, F ott van-e a hangoskodó tömegben. Biztosra vette, ám nem látott semmit, több száz méterre voltak egymástól.

Egy alkalommal a tábor vezetője meglátogatta Emet oktatás közben a tóparton.
- Figyeltelek egész nyáron, Em. Láthatóan akadtak problémáid, és azt is észrevettem, hogy te magad is küzdesz, volt nem egy nézeteltérésünk...
- Most valami rossz következik? - Tette fel a kérdést Em. Nem egy felügyelőt rúgtak ki a nyár folyamán, tartott tőle, ő is így jár. Emlékezetében hirtelen tucatnyi kép rémlett fel, ami rosszat sejtetett. Amikor a lányait magukra hagyta, mert hajnalban elosont a mosodába, amikor már hetek óta nem volt tiszta ruhája... Vagy amikor zokogott a lányok előtt, ami természetesen szintén nem volt megengedve.
- Em. Te remekül viselkedsz a gyerekekkel. Szeretnek téged. Rajonganak érted. A lányok többsége jövő héten hazamegy. Az egységed létszáma a felére csökken. Átcsoportosítunk. A legjobbak pedig mennek a másik oldalra.
- A... másik... oldalra? A tó túloldalára célzol?
- Igen, a héten hazamennek a nagyok. Le kell bontani utánuk a tábort. Hétfőtől ott napközis tábor lesz, a helyi gyerekeknek. Azt gondoltam, ott a helyed a legjobbak között.
- Mi lesz a többiekkel? A társaim...
- A felügyelők, akik eddig a nagyokkal foglalkoztak, természetesen maradnak. Te hozzájuk csatlakozol. Minden este vissza kell ide jönnötök, mert az éjszakákat kötelesek vagytok ezen az oldalon tölteni. Ti döntitek el, hogy az erdőn át gyalogoltok, vagy áteveztek.

Emma mosolygott. Tehát F... A nyár utolsó két hete egészen más elfoglaltságot jelentett, mint az eddigiek. Mintha két különböző helyen lett volna. Nem mellesleg a helyi gyerekek is egész másképp viselkedtek, mint azok, akik az egész nyarukat táborban töltötték. A felügyelők feladata mindössze az volt, hogy a lehető legjobban összesűrítve adhassák át mindazt, amit a tábori élet jelent. Viszont, ezek a gyerekek minden este hazatértek. Em naponta többször megkerülte a tavat a gyerekekkel, hisz ők is órarend szerint éltek nappal: íjászkodni pedig csak a táborban lehetett. Reggelente a napközis felügyelők együtt ettek, majd együtt autóztak át a túloldalra, a tavat megkerülve. Egész nap nagyon figyeltek egymásra, hisz most nem 6-7 gyermek jutott egy emberre. A negyven gyermeket tucatnyian felügyelték. Vigyáztak rájuk, tanították és kísérték őket. Szabadabbak és fáradtabbak voltak mindannyian. Miután az utolsó gyereket is elvitték délután, nekik kötelezően fizikai munkát kellett végezniük, ez a megállapodás része volt.

F-val nagyon hamar összeszoktak. Továbbra sem beszélgettek sokat, ám egyre jobban megismerték és megkedvelték a másikat. Most már rendszeresen együtt teáztak, vagy csak ültek egymás mellett a kanapén, míg a többiek kint ugratták egymást. Em és F egy alkalommal a vacsorát is kihagyták. Em sírt a fájdalomtól, aznap tarkón harapta egy pók. Ez hatalmas fájdalmat jelentett. F ült mellette akkor is, hagyta, hogy Em a vállára hajtsa a fejét, miközben álomba sírta magát. A fiú szótlanul vigyázta. Az az ember, aki senkit nem engedett magához közel, aki senkinek nem beszélt magáról, Emet közelebb húzta magához, és nem engedte. Bár a többiek láttak mindent, csak mosolyogva nyugtázták. A nyár folyamán számos szerelem szövődött a táborban, köztudott volt. Senki nem beszélt róla, mindannyian tisztában voltak azzal, hogy amennyiben bármi napvilágot lát: pakolhatnak, és fizetés nélkül mehetnek haza.
Mike aztán egy este Em mellé ült:
- Kicsilány, régen láttalak, és hiányollak minden nap. Mindenkinek hiányzol napközben. Hogy mennek odaát a dolgok? Hiába mondtam neked egész nyáron, hogy odavannak érted, nem hittél nekem. Nem akartál senkit. Szóval, most mégis mi a helyzet F-val?
- Mike, nem beszélhetek róla. Jól érzem magam. Boldog vagyok. Teljes minden - mosolygott Em.
- Látom rajtad. Megérdemled. Annyira megérdemled.

Mike törődött Emmával. Sok évvel később ő azon kevesek közé tartozik majd, akivel a lány megosztja, hogy végleg szakít az elkeseredett és kétségbeesett időszakkal, mert megtalálta valamikori önmagát. Mike lesz az, akinek elmondja, hogy megvan a tábori Emma. Egy évtized nélkülözést követően.  Mike a következőket fogja neki írni:

Emlékszem arra a lányra, Em. Gyönyörű volt, okos és vicces. És eszméletlen volt a közelében lenni...

F volt az, akinek viszont Em élvezte a társaságát. Órákat töltöttek el együtt szavak nélkül. Az étkező teraszán ülve, amikor már mindenki más az igazak álmát aludta. Előre megbeszélték, hogy takarodó után kilopóznak, és az étkezőben találkoznak. Em kissé megtorpant, amikor tizenegykor az ajtón belépve ott talált egy másik lányt, amint teát készített magának. Kisvártatva megjelent F, majd hátulról átölelte Emmát, és magához húzta. A másik lány mosolygott, és kiment. Tudta mindenki. Tiszteletben tartotta mindenki. Aznap este órákig beszélgettek. Mindenről. Csak a jövőről nem. Kínosan kerülték a témát. Em egy héttel később hazaindult.

Azt a napot nem felejti el, amíg él. F távolságtartóbb volt egész nap a szokásosnál, kerülte Emet, amennyire tudta. A lánynak ez rosszul esett. Nehezen viselte, ha az az ember, akit szeretett, nem figyelt rá. Ha szeretett, akkor őszintén és mélyen. Nem értette, elutasításnak vélte F szótlanságát és távolságtartását. A társaság nagy része igyekezett jól érezni magát, de a rohamosan közeledő búcsúzás hangulata a levegőben lógott. Szerelmek szakadtak szét. Mike megkérte az egyik lány kezét - mindenki előtt. F akkor odatelepedett Em mellé, mint máskor is, amikor vágyott a társaságára. Nem szólt egy szót sem, csak megfogta a lány kezét. Egymásra néztek, de szólni nem tudtak. Em ledöbbent a meglepetéstől, amikor F és még vagy tucatnyi másik srác énekelt neki. Megható volt. Mégis akkor sírta el magát, amikor a fiatalok többsége kapott a szabadság érzésén, és úgy döntöttek, elindulnak a közeli faluba, utoljára. Mielőtt hazamennek. Em pedig nem tartott velük, bár arra számított, F is maradni fog. A lány ezek után sírva rohant a sátrába, és arra gondolt, ennyi. Ennyi volt. Nem is emlékezett arra, mikor aludt el, de arra igen, hogy F ébresztette az éjszaka közepén:

- Hát... te... hogy?! Azt ugye tudod, hogy ha a tábor vezetője meglát, abban a pillanatban hajít ki minket? Mindkettőnket. F, nem kapsz fizetést. Tudod, mit kockáztatsz? - tört fel Emmából.
- Emma. Pár óra múlva indulsz. Hazamész. Erre vágytál. De addig. Hadd legyek veled. Itt akarok lenni veled...
Egymás karjaiban várták a napkeltét. Egy szót sem szóltak órákon át. Akkor sem rebbentek szét, amikor a többiek benéztek hajnaltájt. Hagyták őket. Kettesben. Így maradtak egészen addig a pillanatig, amíg F ki nem lépett a sátorból.

- Nem búcsúzom. Nem mondom, hogy ég veled... Mi még találkozunk - F ezek után még utoljára visszafordult, és a lányra mosolygott. Aztán eltűnt a fák között. Nem volt ott akkor sem, amikor Em felszállt a buszra, ami New York-ba vitte a személyzet nagy részét. El, a táborból. Tucatnyi barátja ugrált, hogy még utoljára megfoghassák egymás kezét az ablakon keresztül. Sírtak, az elmúlt nyár legfontosabb mondatait harsogták, és nevettek. Nagyokat nevettek. Amikor a busz elindult, Em csak ült kábultan, tekintete a messzeségbe révedt. A fák közé. A tó túloldalára vágyott hirtelen. Tudta, hogy F ott van. Egyedül. Ő így búcsúzik.

Amikor a gép landolt, Emma előtt ismét felrémlettek az előző nap eseményei. Aztán... végre... átölelte a családját. Abban a percben döbbent rá, hogy aminek hátat fordított, nem más volt, mint önmaga. Maga elől szaladt haza. Ami pedig fájó volt mindebben, hogy véglegesnek tűnt, és ő hirtelen nem akarta mindezt elengedni. Abban a percben visszafordult volna.

F Emma életének része maradt. Hónapok és évek teltek el, ezalatt egyszer sem találkoztak. Emma még mindig hitt abban, hogy van idejük. Lesz idejük, lesz olyan, hogy 'majd egyszer'. Mint ahogy a repülőn ülve is azt gondolta, most más dolga van, most nem teheti meg, hogy ott marad. Azt gondolta, előre néz, miközben épp visszatért a múlthoz. Mára túl sok tennivaló volt körülötte, elárasztották a mindennapok. Csak olykor állt meg néhány perc erejéig. Olyankor, ha egy illat, egy szín, vagy egy dallam nem hagyta elmenni maga mellett. Nem történt semmi más, csak az a bizonyos érzés. Mintha valaki azt súgta volna: 'figyelj... állj meg... ne hagyd elmenni'. Annyira vágyott pedig azután, hogy ismét visszataláljon ahhoz az emberhez. Akit megmutattak neki. Akit megszokott maga körül, megszeretett, és akit aztán otthagyott. Önmagát. Épp az történt vele, egészen úgy, mint akkor, évekkel ezelőtt az erdő közepén. Amikor ébren várta a napkeltét. Le sem hunyta a szemét egész éjjel. Magára talált. Ezek mára csak benyomásokként voltak jelen, mintha csak megfakult emlékek lennének. Emma vissza akarta kapni, annyira vissza akarta kapni az érzést. Hitt benne, hogy egyszer sikerül. F-ból ennyi maradt: szavak és mondatok jöttek és mentek közöttük. Többnyire hónapokon át semmit nem tudtak egymásról. Majd jött egy sms, egy email...

'... férjhez megyek, F. (emma)'

'... ragyogtál aznap, Emma. (F)'

'nem kellett volna... (emma)'

'remélem, élvezed a nyarat, én a télben fagyoskodom, alig van 16 fok... mi van veled, Emma? (F)'

'boldog új évet, egyszer talán lesz olyan is, amikor találkozunk végre. újra. lesz olyan? (emma)'

'Emma, kérlek, gyere el hozzám. szeretlek, mindig szerettelek...(F)'

'F, úgy látom, jól sikerült a tegnapi szülinapi bulid, mennyit ittál, hogy ezt írtad?(emma)'

'semmit, Emma.. (F)'
'a fiam még csak másfél éves. mit tehetnék?

ui: terhes vagyok... nincsenek szavaim... (emma)'

 

Majdnem kilenc év telt el azóta, hogy Emma hazaért a táborból. Minden megváltozott körülötte. Igazából sokszor elmerengett azon, nem tudatosan változtatta-e meg ő maga a saját körülményeit. Így legalább megmagyarázhatta mindig, miért fordít hátat mindannak, ami meg próbálja érinteni. Miért marad ott, ahol van. Nem lepte meg az sem, hogy F egyre kevesebbet írt. A születésnapi, karácsonyi üzeneteket leszámítva szinte semmi nem történt már. Em ezt tudomásul is vette. Tudta jól, hogy volt lehetősége lépni, mégsem tette meg. Abban viszont mára biztos volt, hogy soha többet nem hagyhatja elmenni maga mellett mindazt, ami számít. Mert az, amit akarunk, nem vár ránk örökké. Egyedül a gyerekei miatt maradt ott, ahol volt: megrekedt a keserűségben. Mindig is F volt az, akinek elsőként el akarta mondani.
'megszületett... jól van'
'megműtik, F. holnap megműtik a babámat...'
'beteg vagyok. boldogtalan vagyok. sehol sem vagyok'
Emma azzal áltatta magát, F mindig ott lesz, hogy elmondja neki. Mindig ott lesz, mert tele volt emlékekkel és érzésekkel. Aztán, eljön az a pillanat az életben, amikor már karnyújtásnyi távolság sem lesz köztük. Mert megérdemli, vagy talán mert várja. Em nem gondolta, hogy ezért neki tennie kellene, elégnek érezte, amije volt. Gyakran álmodott arról a jövőbeni találkozásról. Addig... élik az életüket. Az életüket, amelyről úgy gondolta, magától elrendez mindent.

Most szótlanul ült a konyhában. Az ablakon át rálátott két gyermekére és az apjukra, akik épp a kertben tevékenykedtek. Köd volt, és az eső is szemerkélt. Március. Már jönnie kellene a tavasznak. A fia négy, a lánya kettő éves volt. Mintha még most születtek volna. Ő még nem is látta őket... Emma, kezében a telefonnal, csaknem egy órája meredt maga elé. A könnyei megállíthatatlanul folytak le az arcán, végig a nyakán, kezén... eláztatva egy kilenc évvel azelőtti napló lapjait. Most még megteheti, sírhat csendesen és szabadon, most, amíg nincsenek körülötte a gyerekei, és főleg. Nem látja a férje. Amikor a legboldogabb volt, a legtehetetlenebb vagy épp a legszomorúbb - nem akarta, hogy a másik lássa. Nem része ennek. Emma hozzászokott ahhoz, hogy sokszor hónapokig nem hallott  F-ről, de valahogy mindig visszataláltak egymáshoz. Újra és újra el kellett olvasnia az üzenetet. Az üzenetet, ami F telefonjáról érkezett. Ezúttal viszont nem ő írta.

Megrendülve tudatom veletek, akik F legjobb barátai vagytok, hogy ő ma hajnalban tragikus hirtelenséggel eltávozott. Biztos vagyok abban, hogy figyel ránk. Mindannyian emlékezni fogunk rá, amíg csak élünk.
- Késő - szakadt fel Emmából a zokogás. - Mindenhez késő.

VÉGE

Öt perc

2012. február

Olyankor szólsz hozzám, amikor azt hiszem, mindenki más csak hangoskodik körülöttem, és elmegy mellettem… Te kézen fogsz, és akkor érintesz meg, amikor senki nem képes megközelíteni: egy képpel, egy szóval, vagy egy emlékfoszlánnyal. Isten tudja, mikor láttalak utoljára, de érezlek, a részemként érezlek…

em.

Em

Emma fejét az ablaknak támasztva bámult kifelé. Az esőt és a ködöt nézte, ami elől percekkel azelőtt még menekült. Esőcseppekre figyelt, amint a fűszálakhoz, lépcsőhöz és kövekhez érnek, épp csak megpihennek, majd tovaszaladnak. Most, biztonságot jelentő falakkal körülvéve mindezt szépnek látta. Saját testén érezte a vízcseppek érintését. Aznap reggel, amikor kilépett a zuhany alól, hagyta, hogy a hirtelen magára tekert törölköző szabadon aláhulljon. Állt a tükörképével szemben, és egy percen át csak mosolygott. Mosolyognia kellett, kacagnia kellett, hangosan és önfeledten: önmagán, hiszen nagyon jól tudta, hogy korábban nemcsak törölközőbe, hanem egyenesen fürdőköpenybe burkolta volna magát, a tükör mellett pedig elhaladt volna. Most, a reggeli képet maga elé idézve szinte érezte, amint valaki még közelebb húzza magához, hátulról öleli, és tartja.

Bezárkózott a szorításba. Hiányzott neki. Biztos volt abban, hogy a ködön túl lennie kell valami másnak is. Valaminek ebben a világban, amitől a köd és az eső egyszerűen szép. Kapaszkodott, beleragadt abba a másodpercbe. Ugyanúgy, ahogy reggel is. Csak még egy kicsit, csak még egy kicsit maradjon velem… Vannak pillanatok, amelyek furcsán boldogok és riasztóak egyszerre. Másodpercek, amelyek olykor döbbenetesen hosszú órákig tartanak, és emésztenek, őrölnek. Amikor az a bizonyos hiányérzet olyan elemi erővel tör rá, olyan feltartóztathatatlanul, mint egy nyári zápor. Villámlás, fájdalom, hideg és meleg egyszerre. Amikor annyira meg akarja tartani, még egy másodpercig legalább. Amikor egész nap görcsben van a rosszulléttől, a tehetetlenségtől, a kimerültségtől, és leginkább attól, hogy ott van benne, mélyen rejtve, az a megfoghatatlan hiányérzet. Amikor minden pillanatban csak kapaszkodna, mégsem talál fogódzkodót. Akkor ez jelentheti a nap legjobb percét. Ezt látni, és közben hallgatni, nem szólni, és hagyni. Ilyenkor nekitámasztja a hátát a csukott ajtónak, mielőtt kilépne azon, és tenné tovább a dolgát. Vagy épp a zuhany alatt marad még egy perccel tovább. Amikor nem teszi le a könyvet a kezéből, noha nem a lapokat nézi. Ilyen érzés ülni egy kávé előtt, majd órákkal később hidegen meginni. Igen, ilyen érzés kilépni az esőbe, bőrig ázni, és közben énekelni. Épp ilyen élni.

Eszébe jutott az a rohanás a reptéren, New Yorkban. Tizenegy éve már. Pánikszerű hangulatban, sírva, hogy ne késse le a gépet. Futott és rohant zihálva, mennie kellett, mert egy dolog lebegett előtte: az út hazavisz, bár legszívesebben egy tapodtat sem mozdult volna. A pulzusa emelkedett, minden porcikája versenyt futott az idővel, türelmetlenül haladt előre, sokakat félrelökve. Az utolsó utáni pillanatig megtehette volna, hogy marad. De inkább hagyott. Maga mögött. Akkor azt gondolta, majd egyszer tisztázza. Majd egyszer mindenre lesz lehetősége. Rosszul gondolta. Ma már tudja, hogy mindenkinek megvan a maga ösvénye, tele ágakkal, amelyek húznak, olykor rángatnak. Tele kövekkel és kavicsokkal, amelyekre lépve meg-megbillen, egyensúlyát veszti. Felborul. De feláll. Tovább kell mennie. Mert az az ő útja, senki másé. Útelágazásokhoz fog érni. Döntenie kell. Felnőtt volt már, mégis gyerekként viselkedett, gyerek akart maradni. Akit akkor otthagyott, azzal már soha nem fog semmit tisztázni. Meghalt. Keserű tapasztalat, de legalább tapasztalat, és ez most ismét mosolyt varázsolt az arcára. Egy másodpercre.

Emma ezért ült most vonaton. Fényképezőgéppel, amit elsőként emelt le a polcról aznap reggel. Először nem is volt biztos abban, hogy cipelni akarja magával, végül eszébe jutottak a negatívok, amelyeket előző este egy doboz mélyéről kotort elő. Miközben lenézett az előtte heverő térképre - amin piros filcfoltok éktelenkedtek, helyek, gondosan megjelölve-, felrémlett előtte még valami. Indulás előtt egy utolsó pillantást vetett még a falra, ahova a kedvenc képét függesztette. Szerette. Nem olyan régen lehetett a helyén. Nemcsak egy egyszerű kép volt. A tökéletes csend és zavartalanság, a fájdalmas emlékek képe volt. Az, ami mindig is élt a fejében. Minden benne volt, ami valaha számított a múltban. Az a fajta csönd, amire csak a magány képes, és az a gyötrő mozdulatlanság, amelyre csak a magára hagyatottság emlékeztette. Tudni megtorpanni. Hagyni fájni. Majd továbbmenni. Ez jutott eszébe róla minden alkalommal, amikor elidőzött mellette.

2012. március

Megérintesz a képeiddel. Hozzám érsz és megáll minden körülöttem. Nem számít semmi, csak az, hogy tartson, kitartson, mert nem fáj olyankor semmi, és nem is érzek semmi mást, csak téged. Úgy érsz hozzám, ahogy az nekem a legjobb, anélkül, hogy ezt nekem el kellene mondanom.

em.

Vannak jelenetek az életben, amelyek képek formájában vésődnek be, a lélek legmélyéig hatolnak olyannyira, hogy kitörölhetetlenek lesznek. Mély feketék. Vagy a hó tökéletes fehérsége. Emlékezteti a múltra, a jelenre, és arra, ami talán majd egyszer… amikor él egy kép, mozgásban van, ugyanakkor, rápillantva egészen megáll az idő. Van, amikor nem számít fekete és fehér, avagy szürke, nem számít, mi zajlik, ki lélegzik és ki nem, ki lát és ki nem. A képen minden megmozdul… és mégis, ott az a pillanat, amikor megmerevedik, mielőtt továbbhaladna. Em ismerte az érzést, és mindaz, ami ezt képes volt belőle kiváltani: megdöbbentette, lemerevítette és teljességgel lenyűgözte.

2011. november

Látnod kellene, Garrett, amikor el vagyok bűvölve. Érezned kellene, hogy elakad a lélegzetem. Tudnod kell, ezek mennyire kivételes dolgok az életemben. Képes vagyok őszintén lelkesedni. Rajongásig szeretni egy dalt, egy filmet, egy karaktert. De ennyire kézzelfoghatóan még senki nem hozta közel hozzám mindazt, amit szeretek. Szép lassan beleszerettem minden részletedbe…

… Érezted már azt, hogy nem akarsz mást látni, hallani, fogni, nézni és érinteni, mint engem? Ahogy napok óta érzem magam, az szavakkal aligha kifejezhető. Olyan, mint hazaérni messziről. Úgy hazaérni, hogy vár mindaz, amit ott hagytál, és minden úgy, ahogy hagytad. Nekem ez vagy most te. (Csak még nem értem haza.) Mennék hozzád. Öt percre akár. Egy ölelést szeretnék tőled kapni, ami elhiteti, hogy minden rendben van, otthon vagyok. Ha öt percem van megélni, akkor annak az öt percnek minden másodpercét elteszem magamnak örökre.

… Az arcom minden vonala rólam mond el neked valamit. Történeteket arról, hol jártam, és hogy jutottam oda, ahol most vagyok. Ezek a történetek azonban mit sem érnek, ha nem tudod kinek elmondani. Ha kell, akkor így, képekben. Te akarod. Te akarsz. Így még senki más.

em.

Garrett

Em várta az estéket. Úgy maradhatott magára olyankor, ahogy azt a legjobban szereti. Ilyenkor, bár tompa és fáradt volt, a gondolatai elevenebben éltek, mint bármikor máskor. Letisztultak. Az érzései is. Ilyenkor volt a legtürelmesebb és a leghiggadtabb. Ilyenkor falakat volt képes bontani, és benne is falak omlottak le. Este volt a legőszintébb önmagával szemben is. Akkor írt…

2011. október

Amit érzünk, borzasztó nehéz úgy elmondani, hogy ne legyen közhelyes. Megtanulni és hagyni érezni viszont talán még nehezebb. Emlékszem, milyen volt…

Meglepődni. (Azon, milyen jó.)

Lelkesedni. (Látni akarni.)

Tagadni. (Nem tehetem.)

Bizonytalannak lenni. (Mert nem bánthatok.)

Erősen akarni, hogy ne akarjam. (Eközben megbizonyosodni. Mert te mit akarsz?)

Belátni, hogy tehetetlen vagyok. (Ez már mosoly a javából.)

Biztosnak lenni.

Nem befolyásolhatom. (Szerelmes vagyok.)

Hagyni. (Hagyni létezni.)

Hagytam. (Életben tartottak. Biztos lett.)

Akartam. (Nagyon.)

Vágytam. (Mint semmi mást azelőtt.)

Boldoggá tett. (Mint senki más azelőtt.)

em.

2011. december

Egyszer majd ott leszek neked, te nekem… és ezt együtt élhetjük meg. Amikor úgy nézhetek rád, ahogy érzek. Amikor úgy bámulhatlak, mintha már levegőt sem tudnék venni nélküled.

Mondtam már neked számtalanszor. Rád ismerek. Ott vagy minden képedben. Annyira különleges az, ahogy látod a körülötted levő világot, annyi szépséget meg tudsz nekem is mutatni belőle. Annyira a részévé tudsz tenni, mint senki más. Ott tudok lenni veled…

… Nem szeretem Mozartot. Túl harsány, túl populáris, túl dinamikus. Persze legyen meg a katarzis-élmény, de ne omoljon rám a plafon. Clair de lune Debussytől és a park. Vagy a tó. Chopinnel, Albinonival. Látod, keresem az érzéseimet. Mindent össze akarok kapcsolni. Talán tévesen. Szeretem azt hinni, miközben megélek dolgokat, hogy azok még megtörténhetnek. Hogy nem vesztettem el a legjobb részleteket, mert van, ami eszembe juttatja őket. A szavaimat ezért ismétlem szüntelenül. A képek pedig…  A képek beszélnek. Zenélnek. A tieid is. Az enyémek is. Elmesélik nap mint nap, mi történt. Miért úgy. Miért teszem meg. És miért nem. Mert fontos emlékeznem és emlékeztetnem. Így ölel át az érzés. Így ölelsz át te. Valahogy. Álmodom. Ébren. Elképzelem. Álmomban is. Megélem. Szeretem. Ahogy téged is.

em.

Em

Emma szeretett vonatozni. Érzékelhető távolságokat lehetett így megtenni. Volt az útnak eleje és vége, de, ami igazán fontos volt: a megtett út maga. Ezek a távolságok nem mérhetők kilométerekkel, sem percekkel. Minden alkalommal közeledett valami felé. Tudta, hogy néha vissza kell menni oda, ahol már jártunk, és hagytunk magunkból valamit. Össze kell szednünk a darabjainkat, fel kell építenünk újra, mindazt, amit jelentünk, vagy épp falakat kell húzni magunk köré, hogy védelmezzenek. Azt is meg kell tanulni, milyen soha vissza nem nézni. Egyszer szembenézni a fájdalmainkkal és keserűségeinkkel, majd egy életre hátat fordítani. A lényegét úgyis hordozzuk és cipeljük magunkkal, amíg levegőt veszünk. Persze van olyan is, amikor csak a várakozásért tesszük ezt. Elmegyünk valahova, és ott maradunk. Ha eső esik, ha hóvihar van, letáborozunk és várunk. Várunk öt percet, tízet… napokat, heteket vagy hónapokat. Mert biztosan tudjuk, hogy egy nap úgy ébredünk, hiányzik. Akkor pedig visszamegyünk az egyetlen helyre, ami a legelevenebben él bennünk. Ahol a legszebbek voltak a zöldek, vagy ahol a leglágyabban simogatott a szellő. Visszamegyünk. Az emlékeinkért. 

2011. október

Amikor legközelebb találkozunk, ott leszek. Istenemre mondom, ott leszek. Fázva vagy kimelegedve, sírva vagy mosolyogva. Meglátlak. Figyellek. Nézlek. Nézzük egymást, majd mondunk valamit…

… Holnap találkozunk, nagybetűvel, így: TALÁLKOZUNK. Látjuk egymást és nézni is fogjuk egymást. Átölellek - és gyorsan el is kell engednem téged. Érinthetjük egymást - de csak lopva. Nem csókolhatlak meg - és te sem engem. Az, hogy ezzel tisztában vagyok, már most fáj. Azt, hogy elképesztően nehéz lesz, rég tudod. Mondtam ma neked: szeretem a legjobb barátomat. Nem tagadom, de nagyon igyekszem majd rejteni. Értünk teszem. Minden betű ezt jelenti, még ha egy hangot sem ejthetek ki mindebből.

em.

2011.december

Két hónapja nem láttuk egymást. Mindennél jobban vágyom a közelségedre. Olyannyira, hogy eldönteni sem tudom, éber vagyok, avagy fáradt. Fázom vagy melegem van. Mégis azt mondom, boldog vagyok. Ha van előző életem, én akkor is szerettelek. Akkor is, ha kacsa voltam.

em.

2012. január

Nem tudom, van-e kedvenc vized, teád vagy filmed… azt sem, milyen fogkrémet használsz. De szeretem, ahogyan rám nézel. Soha senki mellett nem olyan jó ülni, mint melletted. Szerelmes vagyok abba is, amit teszel. Első pillanattól kezdve megállásra késztetsz. Büszke vagyok rád. Felnézek rád. Olyan jó a barátomnak tudni! Itt vagy mellettem. Most is, amikor a legtöbb fájdalmat kapom. Itt vagy, és elviselsz. Köszönöm.

… Belőled egy van, soha ne is akarj más lenni! Ismered az utadat, rajta vagy. Higgy magadban, és ha ez megvan, másnak sohasem kell. Nem azt a világot akarod erőlködve megmutatni, amit más már leírt, elképzelt, vagy odatett. Semmi egyebet nem teszel, mint elmeséled a pillanataidat. Azt a világot tárod így elém, amit a te szemed lát, a te lényed és lelked érzékel maga körül.

em. 

2012. április

Mindenkinek látnia kellene téged, hogy megismerjenek, elismerjenek és szeressék mindazt, amit képes vagy adni. Én nem mutathatlak meg. Nem állhatok veled szemben, nem ünnepelhetlek… Csak hátulról, rejtőzködve nézlek, mosolygok, és büszke vagyok. Nekem az számít, hogy te tudod: ott vagyok. Mögötted. Érted és miattad hiszem el azt, hogy nem veszítem el magamat csak azért, mert odaadom egészen. Annyira gyengéden és türelmesen vezettél, olyan bizalommal fordultál felém, ami szép fokozatosan engem is marasztalt, majd folytatásra késztetett. Évekig toporogtam egy helyben. Amikor tudtam, mit kellene tennem, a kifogásokat kerestem. Mintha csak a lábamat lógatnám a partról a vízbe, de bele nem merészkedtem. Aztán, egy nap… elrugaszkodtam.

em.

Garrett

Em szereti a csöndet. Mindig vágyott rá. Főképp arra a csöndre, ami együtt, kettőnkkel létezik. Nagyon sokáig tudunk úgy beszélgetni, hogy egy szót sem szólunk. Sokszor nem maradt egyéb lehetőségünk, mint az, hogy keressük egymás tekintetét, vagy odafigyeljünk a másik minden mozdulatára. Emlékszem rá. Mindenre, a legelejétől. Szétszórt volt. Megnevettetett. Olyan, mint egy kavics, amit a végtelenül nyugodt vízbe hajítanak. Nyomában fodrozódott a víz, és nem tudott az ember másra figyelni. Aztán ez a kavics is megérkezik, leül a víz aljára, és csak figyel, egyedül. Amikor hazatalál, akkor megnyugszik. Tudom, hogy nemcsak akkor mosolyog, ha jól van. Em mosolyog, amikor fáj, Em mosolyog, amikor belül ordít, és mosolyog akkor is, amikor a szíve szakad meg. Tudom, hogy sokat sír, többnyire egyedül. Ahol megjelenik, ott felkapják a fejüket, és figyelnek rá, de keveseknek nyílik csak meg igazán. Sebezhető. Aggódom érte. Ugyanakkor azt is tudom, hogy képes a cérnaszálon egyensúlyozni. A szakadék szélén táncol, de nem esik le. Táncol. Ugrál. Énekel. Szeretem, ahogy ír. Szeretem, ahogy képes megmutatni magát. Csak nekem. Kevés közeli barátja van. Azokat úgy öleli magához, hogy mindig tudják, fontosak. Barátságban nem érdekes, ki lát és ki nem, és egyáltalán, mit. Em nekitámaszkodik és öleli azt a fát, amely védelmezi, hallgatja és támogatja. Hisz a barátságban, ahogy sok minden másban is. A barátjának tekintett, bár egyszer azt mondta, lett volna bárki az életemben: a húgom, a szomszédom, a tanítványom, a haverom… egyszerűen maradni akart. Velem és mellettem. Feltette a kérdést, hol voltunk mi eddig egymás nélkül. Feleltem: „éltük a saját életünket”. Aztán, egyszerre, ott voltunk. Egymásnak. Emlékszem én is, mennyire nehéz volt már első alkalommal is elengedni. Azóta is ez az egyik legnehezebb. Maradni akartunk és marasztalni. Még öt percig…

2012. február

Sohasem tudhattuk, mire lesz elég mindaz, amit érzünk. De szeretjük egymást, ezt tudom biztosan. Mindez annyira különleges, annyira nem éreztem még ennyire egésznek magamat, hogy képtelen vagyok elveszíteni. Nem veszíthetem el a legjobb barátomat. Nem veszíthetem el a szerelmemet.

… Tudod, hiányzik a legjobb barátom. Akit olykor fel akarok hívni, semmi másért, csakis azért, hogy a kanapén, sötétben ülve megkérdezzem esténként, mit fog olvasni. Vagy csak jó éjszakát kívánni. Néha pedig együtt enni, még ha telefonon keresztül is. Nevetni együtt. Vagy a hangját hallani, amikor sírok. De… látod… nem teszem. Mert nemcsak a barátom. Üzenetet sem küldök. Nem akarom, hogy fájjanak a szavai, miért tettem. A legrosszabb olyankor elnézést kérni. Bocsánat, de hiányzik a barátom, akit annyira nagyon szeretek…

em.

2012. március

… Amikor azt mondom, szeretlek, akkor azt mondom, piszkálhatnak, számon kérhetnek, húzgálhatják a hajamat, én akkor sem fogok nekiesni a másiknak. Mert tudom és tisztelem a határainkat. Amikor pedig azt mondom, hiányzol - az nem melodráma, csak könnyek. Megállíthatatlanul.

… Nehéz mindaz, amin keresztülmegyünk, nehéz rejteni azt, amit valójában érzünk. Nehezek a mindennapok, igen… Istenem, milyen rohadt nehéz téged más mellett tudni, magamat pedig valaki olyan mellett látni, aki hiába van két méterre, ha kétezer kilométer van köztünk.

… Minden megszűnt létezni, amiről azt hittem, számít. Minden semmis, amit akartam, amire haragudtam, ami miatt feszült lehettem. Másnak látom az életet, amit azóta élek, mióta te itt vagy. De, tudnod kell, hogy értetlenül is állok előtte, sokszor nem találom a helyemet.

em.

Em

Emma már majdnem beért a Victoria Station-re. A térképet nézte, a Green Park pirossal bekarikázva. Alig húsz perc séta a pályaudvartól. Szándékosan a csizmáját húzta. Abban naponta akár egy maratoni távot legyalogol. Zenét hallgatott. Debussyt. The Fray-t. The Script-et. A telefont babrálta, aztán egy pillanat erejéig a kijelzőn felejtette a szemét. 2012. május 3. Eszébe jutott az előző utazása. Oda, ahol beleszeretett a Starbucks kávéiba. Mert szerette a kávét. Sok tejjel és sok cukorral. Baráttal szemben, barátnak dőlve, vagy hajnali négykor, a teraszon, egyedül. Az új kávék, az új ízek és illatok mély nyomokat hagytak benne. Segítettek felidézni a húgával töltött időt, vagy csak egy képet. A legfontosabbakat. Mert sok képet csinált. Most is vele volt a gép. Előző nap talált negatívokat. A fény felé fordította őket a teraszajtó mellett állva, és megpróbálta kitalálni, hol készültek. Erre az egy helyre emlékezett. Ez az egy hely biztosan élt az emlékezetében. Emlékezett arra, hogy csak úgy felült egy buszra, és Notting Hill-ig meg sem állt. Végigsétált a Portobellón. Mosolygott, amint felidézte az esőt. Na meg azt a lehetetlen időjárást. Elindult őszben, majd tavaszban reggelizett és a parkban, a Green Park-ban már határozottan nyár volt. Nem az számított, hogy látja-e az őrségváltást a Buckingham Palota előtt, vagy lesz-e képe a Tower-ről. Emberek között volt, akik köszöntek, mosolyogtak és beszélgettek. Szerette Londont. Szerette a parkot. Ahol zöldebbek voltak a zöldek, és ahol annyira lágyan simogatta őt a szél. Ahol csak ült, és várt mozdulatlanul. A többi pedig... A többi homályos. Egyben volt bizonyos, ezt az utat neki most meg kellett tennie. A legjobb volt, amit tehetett. Meg kellett találnia valamit, ami odaveszett. Nem tudta, mire számítson, de érezte, hogy nincsenek miértek. Nem kell egyéb kérdés sem. Végre hallgatni akart. Utoljára abban a parkban érezte egésznek magát.

2012. április

Fogod tudni, ha találkozunk, hogy amikor rád nézek, akkor a mi történetünket látom majd. Azt a történetet, amit és ahogy külön megéltünk, majd együtt átéltünk, és közösen írtunk. Egy futó pillantás éreztetheti veled, hogy soha nem akarlak elengedni. Két szó elmondhat mindent, amit érzek.

em.

2012. február

Aztán, amikor minden lépéseddel felém közeledtél. Akkor és ott benne volt az egész elmúlt hét hónap. Keserves volt. Az utolsó pár lépésed alatt gondoltam bele, mennyire nehéz volt. De én erre vártam. A végre-érzésre. Már az első pillanatban benne volt a vége. Már akkor tudtam, hogy még aznap el kell engednem téged. Máris hiányoztál. Épphogy átöleltük egymást, hiányoztál.

em.

Garrett

Em szerelmes volt. Négy hónap telt el találkozás nélkül. Emlékszem, amikor megláttam: végre. Négy hónap egymásnélküliség után rám sem mert nézni, mert attól tartott, mindenki olvas a tekintetében. Négy hónap után az ember másra sem vágyik, minthogy a másik karjaiba zárkózzon, tudtam nagyon jól. Érinteni sem mertünk. Igazából, akkor már hét hónap telt el úgy, hogy nem értünk egymáshoz. Ennyi idő, távol a másiktól, mégis a lehető legközelebb. Távolról nézitek egymást, pedig nincs közöttetek szakadék. És örültem. Örültem, hogy végre. Em szerint ez a ’legalább lássam’ érzés. Amitől semmi többet nem vársz, mint amennyiért imádkozol. Látod.

2012. március

Amikor már semmire sem emlékszem, ezek a dolgok akkor is ott lesznek velem, olyan mélyen vésődtek az lelkembe. Lassan tíz hónapja annak, hogy valami érkezett veled, ami soha nem volt enyém, és amiről azt hittem, örökre nélkülöznöm kell. Akkor is hiányoztál, amikor még azt sem tudtam, létezel.

em.

Garrett gondosan összehajtogatta a sárga jegyzetlapokat. Csak papír volt, ám erre is úgy vigyázott, mint minden másra, ami valaha Emhez kötötte. Ismert minden oldalt. Minden hónap minden napjának minden betűjét. Minden sort Emtől kapott. Gyötrelmes, nehéz, már-már fájdalmas két év volt mindkettőjük mögött. Bár mindaz, amin keresztülmentek, csak egymás felé közelítette őket. Egyik találkozástól a másikig éltek. Sebezhetőek voltak. Együtt a leginkább. Nap mint nap elmondták egymásnak, hogy lesz jobb, hiszen a bizonyosság, amit mindketten éreztek olyankor, amikor öt percet együtt tölthettek, mindent felülírt. Garrett mindvégig hitt abban, hogy mindent megtett, amit csak tudott. Nem akarta elveszíteni azt, amijük volt, mert ketten építgették. Ketten szerettek, ketten küzdöttek, ketten keseredtek el, ketten hittek. Ketten akarták. Egymást. Közös döntéseket. Ugyanakkor mindketten engedték a másikat. Szabadon. Nincs is annál jobb, mint visszavárni azt, akit korábban elengedtünk. Biztosak voltak abban, hogy úgyis mindig egymást keresik, mindenhol várják, és minden igyekezetükkel az egymás felé vezető úton járnak. Mégis… Garrett elvesztette Emmát. Emma elvesztette Garrettet. Minden megsemmisült, ami a világot jelentette. Abban a világban, amit ketten teremtettek maguk köré, a lány már nem létezett. Garrett nem remélt. Ő biztos volt. Mint általában. Nem múlhat el nyomtalanul. Em mondogatta, hogy aminek meg kell történnie, az meg is fog, ha el akarjuk kerülni, akkor is. A meggyőződése mindennél erősebb volt…

Ebédidő. A férfi ilyenkor rendszeresen elsétált a Green Park-ba, az irodától párszáz méterre volt csak. Nem a vágyak hajtották, és végképp nem az elkeseredettség. Egyszerűen csak ott akart lenni. Látni és érezni azt, amit csak Em mellett érezhetett. Nem voltak tervei sem ilyenkor. Hagyta, hogy ellepjék az emlékezés hullámai. Mosolygott… mert ez a lány néha annyira… sok tudott lenni! Kérdezett. Szüntelenül. Garrett ezt mégis szerette, mert csak ennek a lánynak lehettek ilyen meredek kérdései. Csak ő volt az, aki egyik pillanatban a plafonra ugrasztotta, a következőben pedig legszívesebben azon nyomban elindult volna hozzá. Csak hogy lássa öt percig. Sosem volt rá igazán mérges. Em feltételek nélkül szerette őt. Nem kérkedett, de tűrt sokat. És figyelt. Annyira figyelte kettőjüket! Vele megszűnt minden más. Ez a lány... Ő képes volt rá. Most, csak most hasított belé a felismerés, hogy ha Em nincs mellette, akkor az érzést is elveszítheti. Hiába tudta, mégsem akart tudomást venni a megváltoztathatatlanról: Em másé. Másban találta meg a nyugalmat. Annyira elkeseredetten küzdött kettőjükért, hogy végül maga mögé utasította a fájdalmat, és megnyílt. Másnak. Levegőhöz jutott, „minden jó és rossz döntésem hozzá vezetett” -  ő fogalmazott így. Mit jelent biztosan tudni és érezni? Megérdemelték volna, hogy minden este egymást látva kívánjanak jó éjszakát, és ne az éjszaka csendjébe suttogják bele… Megérdemelték volna, hogy együtt ébredjenek, együtt fürödjenek, együtt egyenek. Megérdemelték volna, hogy ott legyenek a másiknak. Nem másért, csakis azért, hogy bármikor érinthessék egymást. Vagy csak nézzék…

Garrett pontosan tudta, merre tart. Már messziről figyelte a padokat. A padot, amin végtelen nyugalomban ültek. Egymás mellett, egymásba feledkezve, együtt, ölelve és körbefonva. Leült. A szél összekócolta a haját, de nem bánta, dél felől érkezett, meleg levegőt hozott magával. Legutóbb, amikor ezen a padon ült, Em a kezét az övére kulcsolta, az ujjait érintette. Épp úgy, mint ma a szél. A park nem véletlenül kapta a nevét, a fák hatalmas lombjai a zöld legkülönfélébb árnyalatait viselték. A közelben két idősebb férfi ült és beszélgetett, a járdán kutyát sétáltató emberek haladtak el. Többségük sietett, fel sem néztek a tennivalóikból, és a hétköznapjuk sem késztette megállásra őket. Nem messze gyerekek szaladgáltak és hangoskodtak. Majd… ahogy épp a távolba révedve nézett maga elé, tekintete megakadt egy pár ismerős csizmán…

Em!!!

Garrett teljesen megdöbbent. Mozdulatlanná dermedt. Le volt nyűgözve. Csak nézte a lányt, akit olyan nagyon sokszor vélt már látni korábban. Most ott volt. A távolban, de ott, előtte. Fényképezőgéppel a kezében. Még ilyen messziről is felismerte: tőle kapta. Em mosolygott. A férfi ismerte és szerette ezt a mosolyt. Nem az övé volt… a lány megfordult, és ebben a pillanatban vált nyilvánvalóvá Garrett számára A Másik. Ott állt Ő is. Emma mögött, a lányt szorosan ölelve. Boldogok voltak. Olyan önfeledtek, amilyenek ők ketten soha nem lehettek.

Talán öt perc telt el így. De Garrett bizonyosan érezte, hogy ennek az öt percnek minden másodpercére emlékezni fog élete végéig.

VÉGE