2012.
február
Olyankor szólsz hozzám, amikor azt
hiszem, mindenki más csak hangoskodik körülöttem, és elmegy mellettem… Te kézen
fogsz, és akkor érintesz meg, amikor senki nem képes megközelíteni: egy képpel,
egy szóval, vagy egy emlékfoszlánnyal. Isten tudja, mikor láttalak utoljára, de
érezlek, a részemként érezlek…
em.
Em
Emma
fejét az ablaknak támasztva bámult kifelé. Az esőt és a ködöt nézte, ami elől
percekkel azelőtt még menekült. Esőcseppekre figyelt, amint a fűszálakhoz,
lépcsőhöz és kövekhez érnek, épp csak megpihennek, majd tovaszaladnak. Most,
biztonságot jelentő falakkal körülvéve mindezt szépnek látta. Saját testén
érezte a vízcseppek érintését. Aznap reggel, amikor kilépett a zuhany alól,
hagyta, hogy a hirtelen magára tekert törölköző szabadon aláhulljon. Állt a
tükörképével szemben, és egy percen át csak mosolygott. Mosolyognia kellett,
kacagnia kellett, hangosan és önfeledten: önmagán, hiszen nagyon jól tudta, hogy
korábban nemcsak törölközőbe, hanem egyenesen fürdőköpenybe burkolta volna
magát, a tükör mellett pedig elhaladt volna. Most, a reggeli képet maga elé
idézve szinte érezte, amint valaki még közelebb húzza magához, hátulról öleli,
és tartja.
Bezárkózott
a szorításba. Hiányzott neki. Biztos volt abban, hogy a ködön túl lennie kell
valami másnak is. Valaminek ebben a világban, amitől a köd és az eső egyszerűen
szép. Kapaszkodott, beleragadt abba a másodpercbe. Ugyanúgy, ahogy reggel is. Csak még egy kicsit, csak még egy kicsit
maradjon velem… Vannak pillanatok, amelyek furcsán boldogok és riasztóak
egyszerre. Másodpercek, amelyek olykor döbbenetesen hosszú órákig tartanak, és
emésztenek, őrölnek. Amikor az a bizonyos hiányérzet olyan elemi erővel tör rá,
olyan feltartóztathatatlanul, mint egy nyári zápor. Villámlás, fájdalom, hideg
és meleg egyszerre. Amikor annyira meg akarja tartani, még egy másodpercig
legalább. Amikor egész nap görcsben van a rosszulléttől, a tehetetlenségtől, a
kimerültségtől, és leginkább attól, hogy ott van benne, mélyen rejtve, az a
megfoghatatlan hiányérzet. Amikor minden pillanatban csak kapaszkodna, mégsem
talál fogódzkodót. Akkor ez jelentheti a nap legjobb percét. Ezt látni, és
közben hallgatni, nem szólni, és hagyni. Ilyenkor nekitámasztja a hátát a
csukott ajtónak, mielőtt kilépne azon, és tenné tovább a dolgát. Vagy épp a
zuhany alatt marad még egy perccel tovább. Amikor nem teszi le a könyvet a
kezéből, noha nem a lapokat nézi. Ilyen érzés ülni egy kávé előtt, majd órákkal
később hidegen meginni. Igen, ilyen érzés kilépni az esőbe, bőrig ázni, és
közben énekelni. Épp ilyen élni.
Eszébe
jutott az a rohanás a reptéren, New Yorkban. Tizenegy éve már. Pánikszerű
hangulatban, sírva, hogy ne késse le a gépet. Futott és rohant zihálva, mennie
kellett, mert egy dolog lebegett előtte: az út hazavisz, bár legszívesebben egy
tapodtat sem mozdult volna. A pulzusa emelkedett, minden porcikája versenyt
futott az idővel, türelmetlenül haladt előre, sokakat félrelökve. Az utolsó
utáni pillanatig megtehette volna, hogy marad. De inkább hagyott. Maga mögött.
Akkor azt gondolta, majd egyszer tisztázza. Majd egyszer mindenre lesz
lehetősége. Rosszul gondolta. Ma már tudja, hogy mindenkinek megvan a maga
ösvénye, tele ágakkal, amelyek húznak, olykor rángatnak. Tele kövekkel és
kavicsokkal, amelyekre lépve meg-megbillen, egyensúlyát veszti. Felborul. De
feláll. Tovább kell mennie. Mert az az ő útja, senki másé. Útelágazásokhoz fog
érni. Döntenie kell. Felnőtt volt már, mégis gyerekként viselkedett, gyerek
akart maradni. Akit akkor otthagyott, azzal már soha nem fog semmit tisztázni.
Meghalt. Keserű tapasztalat, de legalább tapasztalat, és ez most ismét mosolyt
varázsolt az arcára. Egy másodpercre.
Emma
ezért ült most vonaton. Fényképezőgéppel, amit elsőként emelt le a polcról
aznap reggel. Először nem is volt biztos abban, hogy cipelni akarja magával,
végül eszébe jutottak a negatívok, amelyeket előző este egy doboz mélyéről
kotort elő. Miközben lenézett az előtte heverő térképre - amin piros filcfoltok
éktelenkedtek, helyek, gondosan megjelölve-, felrémlett előtte még valami.
Indulás előtt egy utolsó pillantást vetett még a falra, ahova a kedvenc képét
függesztette. Szerette. Nem olyan régen lehetett a helyén. Nemcsak egy egyszerű
kép volt. A tökéletes csend és zavartalanság, a fájdalmas emlékek képe volt.
Az, ami mindig is élt a fejében. Minden benne volt, ami valaha számított a
múltban. Az a fajta csönd, amire csak a magány képes, és az a gyötrő
mozdulatlanság, amelyre csak a magára hagyatottság emlékeztette. Tudni
megtorpanni. Hagyni fájni. Majd továbbmenni. Ez jutott eszébe róla minden
alkalommal, amikor elidőzött mellette.
2012.
március
Megérintesz a képeiddel. Hozzám érsz
és megáll minden körülöttem. Nem számít semmi, csak az, hogy tartson,
kitartson, mert nem fáj olyankor semmi, és nem is érzek semmi mást, csak téged.
Úgy érsz hozzám, ahogy az nekem a legjobb, anélkül, hogy ezt nekem el kellene
mondanom.
em.
Vannak
jelenetek az életben, amelyek képek formájában vésődnek be, a lélek legmélyéig
hatolnak olyannyira, hogy kitörölhetetlenek lesznek. Mély feketék. Vagy a hó
tökéletes fehérsége. Emlékezteti a múltra, a jelenre, és arra, ami talán majd
egyszer… amikor él egy kép, mozgásban van, ugyanakkor, rápillantva egészen
megáll az idő. Van, amikor nem számít fekete és fehér, avagy szürke, nem
számít, mi zajlik, ki lélegzik és ki nem, ki lát és ki nem. A képen minden
megmozdul… és mégis, ott az a pillanat, amikor megmerevedik, mielőtt
továbbhaladna. Em ismerte az érzést, és mindaz, ami ezt képes volt belőle
kiváltani: megdöbbentette, lemerevítette és teljességgel lenyűgözte.
2011. november
Látnod kellene, Garrett, amikor el
vagyok bűvölve. Érezned kellene, hogy elakad a lélegzetem. Tudnod kell, ezek
mennyire kivételes dolgok az életemben. Képes vagyok őszintén lelkesedni.
Rajongásig szeretni egy dalt, egy filmet, egy karaktert. De ennyire
kézzelfoghatóan még senki nem hozta közel hozzám mindazt, amit szeretek. Szép
lassan beleszerettem minden részletedbe…
… Érezted már azt, hogy nem akarsz
mást látni, hallani, fogni, nézni és érinteni, mint engem? Ahogy napok óta
érzem magam, az szavakkal aligha kifejezhető. Olyan, mint hazaérni messziről.
Úgy hazaérni, hogy vár mindaz, amit ott hagytál, és minden úgy, ahogy hagytad.
Nekem ez vagy most te. (Csak még nem értem haza.) Mennék hozzád. Öt percre
akár. Egy ölelést szeretnék tőled kapni, ami elhiteti, hogy minden rendben van,
otthon vagyok. Ha öt percem van megélni, akkor annak az öt percnek minden
másodpercét elteszem magamnak örökre.
… Az arcom minden vonala rólam mond
el neked valamit. Történeteket arról, hol jártam, és hogy jutottam oda, ahol
most vagyok. Ezek a történetek azonban mit sem érnek, ha nem tudod kinek
elmondani. Ha kell, akkor így, képekben. Te akarod. Te akarsz. Így még senki
más.
em.
Garrett
Em
várta az estéket. Úgy maradhatott magára olyankor, ahogy azt a legjobban
szereti. Ilyenkor, bár tompa és fáradt volt, a gondolatai elevenebben éltek,
mint bármikor máskor. Letisztultak. Az érzései is. Ilyenkor volt a
legtürelmesebb és a leghiggadtabb. Ilyenkor falakat volt képes bontani, és
benne is falak omlottak le. Este volt a legőszintébb önmagával szemben is.
Akkor írt…
2011.
október
Amit érzünk, borzasztó nehéz úgy elmondani, hogy ne legyen
közhelyes. Megtanulni és hagyni érezni viszont talán még nehezebb. Emlékszem,
milyen volt…
Meglepődni. (Azon, milyen jó.)
Lelkesedni. (Látni akarni.)
Tagadni. (Nem tehetem.)
Bizonytalannak lenni. (Mert nem bánthatok.)
Erősen akarni, hogy ne akarjam. (Eközben megbizonyosodni.
Mert te mit akarsz?)
Belátni, hogy tehetetlen vagyok. (Ez már mosoly a javából.)
Biztosnak lenni.
Nem befolyásolhatom. (Szerelmes vagyok.)
Hagyni. (Hagyni létezni.)
Hagytam. (Életben tartottak. Biztos lett.)
Akartam. (Nagyon.)
Vágytam. (Mint semmi mást azelőtt.)
Boldoggá tett. (Mint senki más azelőtt.)
em.
2011. december
Egyszer majd ott leszek neked, te
nekem… és ezt együtt élhetjük meg. Amikor úgy nézhetek rád, ahogy érzek. Amikor
úgy bámulhatlak, mintha már levegőt sem tudnék venni nélküled.
Mondtam már neked számtalanszor. Rád
ismerek. Ott vagy minden képedben. Annyira különleges az, ahogy látod a
körülötted levő világot, annyi szépséget meg tudsz nekem is mutatni belőle.
Annyira a részévé tudsz tenni, mint senki más. Ott tudok lenni veled…
… Nem szeretem Mozartot. Túl
harsány, túl populáris, túl dinamikus. Persze legyen meg a katarzis-élmény, de
ne omoljon rám a plafon. Clair de lune Debussytől és a park. Vagy a tó. Chopinnel,
Albinonival. Látod, keresem az érzéseimet. Mindent össze akarok kapcsolni.
Talán tévesen. Szeretem azt hinni, miközben megélek dolgokat, hogy azok még
megtörténhetnek. Hogy nem vesztettem el a legjobb részleteket, mert van, ami
eszembe juttatja őket. A szavaimat ezért ismétlem szüntelenül. A képek
pedig… A képek beszélnek. Zenélnek. A
tieid is. Az enyémek is. Elmesélik nap mint nap, mi történt. Miért úgy. Miért
teszem meg. És miért nem. Mert fontos emlékeznem és emlékeztetnem. Így ölel át
az érzés. Így ölelsz át te. Valahogy. Álmodom. Ébren. Elképzelem. Álmomban is.
Megélem. Szeretem. Ahogy téged is.
em.
Em
Emma
szeretett vonatozni. Érzékelhető távolságokat lehetett így megtenni. Volt az
útnak eleje és vége, de, ami igazán fontos volt: a megtett út maga. Ezek a
távolságok nem mérhetők kilométerekkel, sem percekkel. Minden alkalommal
közeledett valami felé. Tudta, hogy néha vissza kell menni oda, ahol már
jártunk, és hagytunk magunkból valamit. Össze kell szednünk a darabjainkat, fel
kell építenünk újra, mindazt, amit jelentünk, vagy épp falakat kell húzni
magunk köré, hogy védelmezzenek. Azt is meg kell tanulni, milyen soha vissza
nem nézni. Egyszer szembenézni a fájdalmainkkal és keserűségeinkkel, majd egy
életre hátat fordítani. A lényegét úgyis hordozzuk és cipeljük magunkkal, amíg
levegőt veszünk. Persze van olyan is, amikor csak a várakozásért tesszük ezt.
Elmegyünk valahova, és ott maradunk. Ha eső esik, ha hóvihar van, letáborozunk
és várunk. Várunk öt percet, tízet… napokat, heteket vagy hónapokat. Mert
biztosan tudjuk, hogy egy nap úgy ébredünk, hiányzik. Akkor pedig visszamegyünk
az egyetlen helyre, ami a legelevenebben él bennünk. Ahol a legszebbek voltak a
zöldek, vagy ahol a leglágyabban simogatott a szellő. Visszamegyünk. Az
emlékeinkért.
2011. október
Amikor legközelebb találkozunk, ott
leszek. Istenemre mondom, ott leszek. Fázva vagy kimelegedve, sírva vagy
mosolyogva. Meglátlak. Figyellek. Nézlek. Nézzük egymást, majd mondunk valamit…
… Holnap találkozunk, nagybetűvel,
így: TALÁLKOZUNK. Látjuk egymást és nézni is fogjuk egymást. Átölellek - és
gyorsan el is kell engednem téged. Érinthetjük egymást - de csak lopva. Nem
csókolhatlak meg - és te sem engem. Az, hogy ezzel tisztában vagyok, már most
fáj. Azt, hogy elképesztően nehéz lesz, rég tudod. Mondtam ma neked: szeretem a
legjobb barátomat. Nem tagadom, de nagyon igyekszem majd rejteni. Értünk
teszem. Minden betű ezt jelenti, még ha egy hangot sem ejthetek ki mindebből.
em.
2011.december
Két hónapja nem láttuk egymást.
Mindennél jobban vágyom a közelségedre. Olyannyira, hogy eldönteni sem tudom,
éber vagyok, avagy fáradt. Fázom vagy melegem van. Mégis azt mondom, boldog
vagyok. Ha van előző életem, én akkor is szerettelek. Akkor is, ha kacsa
voltam.
em.
2012. január
Nem tudom, van-e kedvenc vized, teád
vagy filmed… azt sem, milyen fogkrémet használsz. De szeretem, ahogyan rám
nézel. Soha senki mellett nem olyan jó ülni, mint melletted. Szerelmes vagyok
abba is, amit teszel. Első pillanattól kezdve megállásra késztetsz. Büszke
vagyok rád. Felnézek rád. Olyan jó a barátomnak tudni! Itt vagy mellettem. Most
is, amikor a legtöbb fájdalmat kapom. Itt vagy, és elviselsz. Köszönöm.
… Belőled egy van, soha ne is akarj
más lenni! Ismered az utadat, rajta vagy. Higgy magadban, és ha ez megvan,
másnak sohasem kell. Nem azt a világot akarod erőlködve megmutatni, amit más
már leírt, elképzelt, vagy odatett. Semmi egyebet nem teszel, mint elmeséled a
pillanataidat. Azt a világot tárod így elém, amit a te szemed lát, a te lényed
és lelked érzékel maga körül.
em.
2012. április
Mindenkinek látnia kellene téged,
hogy megismerjenek, elismerjenek és szeressék mindazt, amit képes vagy adni. Én
nem mutathatlak meg. Nem állhatok veled szemben, nem ünnepelhetlek… Csak
hátulról, rejtőzködve nézlek, mosolygok, és büszke vagyok. Nekem az számít,
hogy te tudod: ott vagyok. Mögötted. Érted és miattad hiszem el azt, hogy nem
veszítem el magamat csak azért, mert odaadom egészen. Annyira gyengéden és
türelmesen vezettél, olyan bizalommal fordultál felém, ami szép fokozatosan
engem is marasztalt, majd folytatásra késztetett. Évekig toporogtam egy
helyben. Amikor tudtam, mit kellene tennem, a kifogásokat kerestem. Mintha csak
a lábamat lógatnám a partról a vízbe, de bele nem merészkedtem. Aztán, egy nap…
elrugaszkodtam.
em.
Garrett
Em
szereti a csöndet. Mindig vágyott rá. Főképp arra a csöndre, ami együtt,
kettőnkkel létezik. Nagyon sokáig tudunk úgy beszélgetni, hogy egy szót sem
szólunk. Sokszor nem maradt egyéb lehetőségünk, mint az, hogy keressük egymás
tekintetét, vagy odafigyeljünk a másik minden mozdulatára. Emlékszem rá.
Mindenre, a legelejétől. Szétszórt volt. Megnevettetett. Olyan, mint egy
kavics, amit a végtelenül nyugodt vízbe hajítanak. Nyomában fodrozódott a víz,
és nem tudott az ember másra figyelni. Aztán ez a kavics is megérkezik, leül a
víz aljára, és csak figyel, egyedül. Amikor hazatalál, akkor megnyugszik.
Tudom, hogy nemcsak akkor mosolyog, ha jól van. Em mosolyog, amikor fáj, Em
mosolyog, amikor belül ordít, és mosolyog akkor is, amikor a szíve szakad meg.
Tudom, hogy sokat sír, többnyire egyedül. Ahol megjelenik, ott felkapják a
fejüket, és figyelnek rá, de keveseknek nyílik csak meg igazán. Sebezhető.
Aggódom érte. Ugyanakkor azt is tudom, hogy képes a cérnaszálon egyensúlyozni.
A szakadék szélén táncol, de nem esik le. Táncol. Ugrál. Énekel. Szeretem,
ahogy ír. Szeretem, ahogy képes megmutatni magát. Csak nekem. Kevés közeli
barátja van. Azokat úgy öleli magához, hogy mindig tudják, fontosak. Barátságban
nem érdekes, ki lát és ki nem, és egyáltalán, mit. Em nekitámaszkodik és öleli
azt a fát, amely védelmezi, hallgatja és támogatja. Hisz a barátságban, ahogy
sok minden másban is. A barátjának tekintett, bár egyszer azt mondta, lett
volna bárki az életemben: a húgom, a szomszédom, a tanítványom, a haverom…
egyszerűen maradni akart. Velem és mellettem. Feltette a kérdést, hol voltunk
mi eddig egymás nélkül. Feleltem: „éltük a saját életünket”. Aztán, egyszerre,
ott voltunk. Egymásnak. Emlékszem én is, mennyire nehéz volt már első
alkalommal is elengedni. Azóta is ez az egyik legnehezebb. Maradni akartunk és
marasztalni. Még öt percig…
2012. február
Sohasem tudhattuk, mire lesz elég
mindaz, amit érzünk. De szeretjük egymást, ezt tudom biztosan. Mindez annyira
különleges, annyira nem éreztem még ennyire egésznek magamat, hogy képtelen
vagyok elveszíteni. Nem veszíthetem el a legjobb barátomat. Nem veszíthetem el
a szerelmemet.
… Tudod, hiányzik a legjobb barátom.
Akit olykor fel akarok hívni, semmi másért, csakis azért, hogy a kanapén,
sötétben ülve megkérdezzem esténként, mit fog olvasni. Vagy csak jó éjszakát
kívánni. Néha pedig együtt enni, még ha telefonon keresztül is. Nevetni együtt.
Vagy a hangját hallani, amikor sírok. De… látod… nem teszem. Mert nemcsak a
barátom. Üzenetet sem küldök. Nem akarom, hogy fájjanak a szavai, miért tettem.
A legrosszabb olyankor elnézést kérni. Bocsánat, de hiányzik a barátom, akit
annyira nagyon szeretek…
em.
2012. március
… Amikor azt mondom, szeretlek,
akkor azt mondom, piszkálhatnak, számon kérhetnek, húzgálhatják a hajamat, én
akkor sem fogok nekiesni a másiknak. Mert tudom és tisztelem a határainkat.
Amikor pedig azt mondom, hiányzol - az nem melodráma, csak könnyek.
Megállíthatatlanul.
… Nehéz mindaz, amin keresztülmegyünk,
nehéz rejteni azt, amit valójában érzünk. Nehezek a mindennapok, igen… Istenem,
milyen rohadt nehéz téged más mellett tudni, magamat pedig valaki olyan mellett
látni, aki hiába van két méterre, ha kétezer kilométer van köztünk.
… Minden megszűnt létezni, amiről
azt hittem, számít. Minden semmis, amit akartam, amire haragudtam, ami miatt
feszült lehettem. Másnak látom az életet, amit azóta élek, mióta te itt vagy.
De, tudnod kell, hogy értetlenül is állok előtte, sokszor nem találom a
helyemet.
em.
Em
Emma
már majdnem beért a Victoria Station-re. A térképet nézte, a Green Park
pirossal bekarikázva. Alig húsz perc séta a pályaudvartól. Szándékosan a
csizmáját húzta. Abban naponta akár egy maratoni távot legyalogol. Zenét
hallgatott. Debussyt. The Fray-t. The Script-et. A telefont babrálta, aztán egy
pillanat erejéig a kijelzőn felejtette a szemét. 2012. május 3. Eszébe jutott
az előző utazása. Oda, ahol beleszeretett a Starbucks kávéiba. Mert szerette a
kávét. Sok tejjel és sok cukorral. Baráttal szemben, barátnak dőlve, vagy
hajnali négykor, a teraszon, egyedül. Az új kávék, az új ízek és illatok mély
nyomokat hagytak benne. Segítettek felidézni a húgával töltött időt, vagy csak
egy képet. A legfontosabbakat. Mert sok képet csinált. Most is vele volt a gép.
Előző nap talált negatívokat. A fény felé fordította őket a teraszajtó mellett
állva, és megpróbálta kitalálni, hol készültek. Erre az egy helyre emlékezett.
Ez az egy hely biztosan élt az emlékezetében. Emlékezett arra, hogy csak úgy
felült egy buszra, és Notting Hill-ig meg sem állt. Végigsétált a Portobellón.
Mosolygott, amint felidézte az esőt. Na meg azt a lehetetlen időjárást.
Elindult őszben, majd tavaszban reggelizett és a parkban, a Green Park-ban már
határozottan nyár volt. Nem az számított, hogy látja-e az őrségváltást a
Buckingham Palota előtt, vagy lesz-e képe a Tower-ről. Emberek között volt, akik
köszöntek, mosolyogtak és beszélgettek. Szerette Londont. Szerette a parkot.
Ahol zöldebbek voltak a zöldek, és ahol annyira lágyan simogatta őt a szél.
Ahol csak ült, és várt mozdulatlanul. A többi pedig... A többi homályos. Egyben
volt bizonyos, ezt az utat neki most meg kellett tennie. A legjobb volt, amit
tehetett. Meg kellett találnia valamit, ami odaveszett. Nem tudta, mire
számítson, de érezte, hogy nincsenek miértek. Nem kell egyéb kérdés sem. Végre
hallgatni akart. Utoljára abban a parkban érezte egésznek magát.
2012.
április
Fogod tudni, ha találkozunk, hogy
amikor rád nézek, akkor a mi történetünket látom majd. Azt a történetet, amit
és ahogy külön megéltünk, majd együtt átéltünk, és közösen írtunk. Egy futó
pillantás éreztetheti veled, hogy soha nem akarlak elengedni. Két szó elmondhat
mindent, amit érzek.
em.
2012.
február
Aztán, amikor minden lépéseddel
felém közeledtél. Akkor és ott benne volt az egész elmúlt hét hónap. Keserves
volt. Az utolsó pár lépésed alatt gondoltam bele, mennyire nehéz volt. De én
erre vártam. A végre-érzésre. Már az első pillanatban benne volt a vége. Már
akkor tudtam, hogy még aznap el kell engednem téged. Máris hiányoztál. Épphogy
átöleltük egymást, hiányoztál.
em.
Garrett
Em
szerelmes volt. Négy hónap telt el találkozás nélkül. Emlékszem, amikor
megláttam: végre. Négy hónap egymásnélküliség után rám sem mert nézni, mert
attól tartott, mindenki olvas a tekintetében. Négy hónap után az ember másra
sem vágyik, minthogy a másik karjaiba zárkózzon, tudtam nagyon jól. Érinteni
sem mertünk. Igazából, akkor már hét hónap telt el úgy, hogy nem értünk
egymáshoz. Ennyi idő, távol a másiktól, mégis a lehető legközelebb. Távolról
nézitek egymást, pedig nincs közöttetek szakadék. És örültem. Örültem, hogy
végre. Em szerint ez a ’legalább lássam’ érzés. Amitől semmi többet nem vársz,
mint amennyiért imádkozol. Látod.
2012.
március
Amikor már semmire sem emlékszem,
ezek a dolgok akkor is ott lesznek velem, olyan mélyen vésődtek az lelkembe.
Lassan tíz hónapja annak, hogy valami érkezett veled, ami soha nem volt enyém,
és amiről azt hittem, örökre nélkülöznöm kell. Akkor is hiányoztál, amikor még
azt sem tudtam, létezel.
em.
Garrett
gondosan összehajtogatta a sárga jegyzetlapokat. Csak papír volt, ám erre is
úgy vigyázott, mint minden másra, ami valaha Emhez kötötte. Ismert minden
oldalt. Minden hónap minden napjának minden betűjét. Minden sort Emtől kapott.
Gyötrelmes, nehéz, már-már fájdalmas két év volt mindkettőjük mögött. Bár
mindaz, amin keresztülmentek, csak egymás felé közelítette őket. Egyik
találkozástól a másikig éltek. Sebezhetőek voltak. Együtt a leginkább. Nap mint
nap elmondták egymásnak, hogy lesz jobb, hiszen a bizonyosság, amit mindketten
éreztek olyankor, amikor öt percet együtt tölthettek, mindent felülírt. Garrett
mindvégig hitt abban, hogy mindent megtett, amit csak tudott. Nem akarta
elveszíteni azt, amijük volt, mert ketten építgették. Ketten szerettek, ketten
küzdöttek, ketten keseredtek el, ketten hittek. Ketten akarták. Egymást. Közös
döntéseket. Ugyanakkor mindketten engedték a másikat. Szabadon. Nincs is annál
jobb, mint visszavárni azt, akit korábban elengedtünk. Biztosak voltak abban,
hogy úgyis mindig egymást keresik, mindenhol várják, és minden igyekezetükkel
az egymás felé vezető úton járnak. Mégis… Garrett elvesztette Emmát. Emma
elvesztette Garrettet. Minden megsemmisült, ami a világot jelentette. Abban a
világban, amit ketten teremtettek maguk köré, a lány már nem létezett. Garrett
nem remélt. Ő biztos volt. Mint általában. Nem múlhat el nyomtalanul. Em
mondogatta, hogy aminek meg kell történnie, az meg is fog, ha el akarjuk
kerülni, akkor is. A meggyőződése mindennél erősebb volt…
Ebédidő.
A férfi ilyenkor rendszeresen elsétált a Green Park-ba, az irodától párszáz
méterre volt csak. Nem a vágyak hajtották, és végképp nem az elkeseredettség.
Egyszerűen csak ott akart lenni. Látni és érezni azt, amit csak Em mellett
érezhetett. Nem voltak tervei sem ilyenkor. Hagyta, hogy ellepjék az emlékezés
hullámai. Mosolygott… mert ez a lány néha annyira… sok tudott lenni! Kérdezett.
Szüntelenül. Garrett ezt mégis szerette, mert csak ennek a lánynak lehettek
ilyen meredek kérdései. Csak ő volt az, aki egyik pillanatban a plafonra
ugrasztotta, a következőben pedig legszívesebben azon nyomban elindult volna
hozzá. Csak hogy lássa öt percig. Sosem volt rá igazán mérges. Em feltételek
nélkül szerette őt. Nem kérkedett, de tűrt sokat. És figyelt. Annyira figyelte
kettőjüket! Vele megszűnt minden más. Ez a lány... Ő képes volt rá. Most, csak
most hasított belé a felismerés, hogy ha Em nincs mellette, akkor az érzést is
elveszítheti. Hiába tudta, mégsem akart tudomást venni a
megváltoztathatatlanról: Em másé. Másban találta meg a nyugalmat. Annyira
elkeseredetten küzdött kettőjükért, hogy végül maga mögé utasította a
fájdalmat, és megnyílt. Másnak. Levegőhöz jutott, „minden jó és rossz döntésem
hozzá vezetett” - ő fogalmazott így. Mit
jelent biztosan tudni és érezni? Megérdemelték volna, hogy minden este egymást
látva kívánjanak jó éjszakát, és ne az éjszaka csendjébe suttogják bele…
Megérdemelték volna, hogy együtt ébredjenek, együtt fürödjenek, együtt egyenek.
Megérdemelték volna, hogy ott legyenek a másiknak. Nem másért, csakis azért,
hogy bármikor érinthessék egymást. Vagy csak nézzék…
Garrett
pontosan tudta, merre tart. Már messziről figyelte a padokat. A padot, amin
végtelen nyugalomban ültek. Egymás mellett, egymásba feledkezve, együtt, ölelve
és körbefonva. Leült. A szél összekócolta a haját, de nem bánta, dél felől
érkezett, meleg levegőt hozott magával. Legutóbb, amikor ezen a padon ült, Em a
kezét az övére kulcsolta, az ujjait érintette. Épp úgy, mint ma a szél. A park
nem véletlenül kapta a nevét, a fák hatalmas lombjai a zöld legkülönfélébb
árnyalatait viselték. A közelben két idősebb férfi ült és beszélgetett, a
járdán kutyát sétáltató emberek haladtak el. Többségük sietett, fel sem néztek
a tennivalóikból, és a hétköznapjuk sem késztette megállásra őket. Nem messze
gyerekek szaladgáltak és hangoskodtak. Majd… ahogy épp a távolba révedve nézett
maga elé, tekintete megakadt egy pár ismerős csizmán…
Em!!!
Garrett
teljesen megdöbbent. Mozdulatlanná dermedt. Le volt nyűgözve. Csak nézte a
lányt, akit olyan nagyon sokszor vélt már látni korábban. Most ott volt. A
távolban, de ott, előtte. Fényképezőgéppel a kezében. Még ilyen messziről is
felismerte: tőle kapta. Em mosolygott. A férfi ismerte és szerette ezt a
mosolyt. Nem az övé volt… a lány megfordult, és ebben a pillanatban vált
nyilvánvalóvá Garrett számára A Másik. Ott állt Ő is. Emma mögött, a lányt
szorosan ölelve. Boldogok voltak. Olyan önfeledtek, amilyenek ők ketten soha
nem lehettek.
Talán
öt perc telt el így. De Garrett bizonyosan érezte, hogy ennek az öt percnek
minden másodpercére emlékezni fog élete végéig.
VÉGE
