Tehetetlen vagyok. Törni-zúzni lenne
kedvem, de csak ülök nyugton, a könnyeim pedig megállíthatatlanul potyognak. Az
ágytakaróba kapaszkodom, még itt érezlek magam körül, magamban. Az illatodat,
az érintésedet, a jelenlétedet. Körülöttem vagy. Minden ugyanúgy még. A
kávésbögréd az asztalon. Úgy érzem, bármit mozdítanék, eltűnnél - újra.
Úgy voltál itt, ahogy eddig sohasem.
Másképp érintettél. Benne volt mindaz, ami mindig is; kívántál, akartál,
vigyáztál és szerettél. És ott volt a kétségbeesés, az a sürgető kérés:
"ne hagyj el!". Emlékszem a mosolyaidra, amelyek csak nekem szóltak
mindig is. Valami másra még... Nem felejtem a döbbenetet a tekintetedben. Nem
felejtem a fájdalmat, amit a szemedben láttam. Be kell látnom, értesz mindent.
Tudod, mekkora kín nekem téged más mellett tudni. Félsz te is az ürességtől,
amit az egymásnélküliség jelent. Tudod, mert megélted, milyen, ha egyáltalán
nem vagyunk egymás részei.
Az elmúlt hónapokban kétszer is
hagytalak menni. Nem akartam második lenni.
- Nem is lehetsz az - mondtad.
- Ráadásul nő vagyok...
- Nem is akármilyen! - fejezted be a
mondatomat. Emlékszel? A kocsiban, este. Miután az út közepén a karjaidba
kaptál. Nem érdekelt semmi akkor. Nevettünk, beszélgettünk, éppen úgy, mint a
legjobb barátok. Én vezettem, siettünk. Az eső pedig esett. Mégis egyben volt
minden körülöttünk.
Nem akarok senki életében második
lenni. A tiedben, akit annyira nagyon szeretek, pedig elképzelhetetlen. Nem
viselek el több elutasítást, kizárást vagy elzárkózást. De hiszek abban, hogy változtatni
akarsz, már nemcsak remélem, hogy fogsz is.
Tegnap az enyém voltál. Egész éjjel.
Hallottalak. Hallgattam, ahogyan a levegőt veszed. Veled együtt lélegeztem,
együtt sóhajtottunk, nyögtünk és ziháltunk. A nevedet kiabáltam. Levegő után
kapkodva kapaszkodtunk egymásba. Elszédültem, beléd ájultam. Te hagytál
zuhanni, és mindvégig tartottál. Szeretkeztünk, és megadtunk mindent egymásnak.
Irányítottál, kértelek. Kérdeztem, válaszoltál, vagy csak mosollyal nyugtáztál.
Aztán félálomban, aléltan feküdtem a karjaidban. Minden érintésemre reagáltál.
A hajamba túrtál, az arcomat érintetted, magadhoz húztál. Megnyugodtál az
ölelésemben a kádban, egymást körbefonva. Szavak nélkül beszélgettünk,
érintettél... Úgy értél hozzám, ahogy soha senki más. Hálás voltál,
hazataláltál. Rám bíztad magad, lassan megfürdettelek. Meghitt volt, mint
azelőtt még semmi. Tested minden porcikáját érezni akartam azokban a percekben,
érezni, hogy az enyém vagy. Érezni, hogy bízol bennem, és rám bízod magad
egészen. Megkaptam. Mindent, amiért imádkoztam korábban. A kérés a
tekintetedben volt, a nyíltság pedig az összes rezdülésedben. Leborultam
előtted, megadtam magam neked. Önként vállaltam a kiszolgáltatottságot, mert
megkaptam tőled mindent, amiért valaha könyörögtem.
Két éve ismerlek. Megismertelek.
Tudom, amit más nem. Tudsz és látsz mindent, amit más nem. Te megnyitottál, te
visszaadtál magamnak, ami sokkal több, mint amit remélhettem bárkitől. Mára
vigyázol rám, mára döntöttél mellettem, és nagyon igyekszel. Érzed a fájdalmamat,
és ez rosszabb annál, amit nekem kell elviselnem. Megszakadt a szívem.
Összekuporodva, a lehető legkisebbre húzva magam a karjaidban zokogtam, de
látni téged emiatt szenvedni, ahogy rám néztél - jobban kínzott. Eláztattam a
könnyeimmel mindent magunk körül. A csókjainkat, a suttogásainkat, a
szerelmünket.
Én, aki mindössze órákkal korábban
hálát adtam a sorsomnak, minden jónak és rossznak, amit együtt megéltünk, beléd
kapaszkodva reszkettem. Éjjel a vágytól, világosban érted. Remegtem a
pillanattól, amikor ismét elengedlek. Mert mindig visszaengedtelek.
Nem emlékszem egy olyan búcsúzásra
sem, amikor látva téged távolodni tőlem ne sírtam volna. Minden alkalommal
összeroppant valami bennem, és ott rejtőzött az állandó kétség: utoljára
köszöntem el.
Legutóbb, amikor gondolkodás nélkül
felültem a vonatra, hogy lássalak, az egyik kedvenc városomba utaztam. Ahol
mindent jobban szeretek, ahol még a levegő is a közösen megélt pillanatainkra
emlékeztet. Minden arra, milyen tudni, hogy nemsokára ölellek, ahol a színek,
illatok és ízek mind-mind téged jelentenek. Nem szóltam előre. Nem akartam,
hogy visszatarts. Vállaltam a kockázatot, hogy összezavarlak, vagy ami
rosszabb: te zavarsz el. Előtted akartam állni, hogy lásd, mire kértél időt
napokkal korábban. Hisz hagytalak volna menni...
... Éreztem, hogy nem haladunk,
engednem kellett téged s magamat. Mert tovább kell mennünk. Ha együtt
toporgunk, ha egymást hibáztatjuk saját rossz vagy meg nem hozott
döntéseinkért, ha együtt egymást és magunkat veszítjük el, akkor hagynunk kell
menni. Emlékszel? Ott voltam...
Ennyit mondtam csak:
- Itt vagyok, gyere... itt vagyok -
és egy képet küldtem. Abból te, és csak te világosan tudtad, miről beszélek. Öt
percen belül a karjaidban tartottál. Fújt a szél, és mindent felborított, de
minket ez sem érdekelt. Ott voltunk. Te pedig döntöttél addigra. Ma mondtad el.
Visszaengedtelek ma is. Vissza,
hozzá, hogy lezárd. Mi már elindultunk. Fájt, szenvedtünk, gyötrődtünk,
akartunk, elengedtünk, visszatértünk. Ne engem veszíts el!
A kávésbögrédhez még mindig nem
nyúltam. Egy üveg bor mellett ülök, a kádban. Nemrég együtt. Éreztünk. A hajam
még az érintésedtől kócos. A bőröm a te illatodat őrzi, és az érintéseidtől
bizsereg. Sokat ittam. De érezlek. A borban. A vízben. A levegőben. Könnyek
áztatnak. Várlak. Itt vagyok. Gyere. Itt vagyok... Maradj velem!
