Ma úsztam. Ma nagyszerű voltam. Bár évek óta úszom, rendszeresen és kitartóan, ez sohasem elvárás, sohasem cél. Mármint nagyszerűnek lenni. Sohasem várok el magamtól semmit, mert nem azért teszem. Aki valaha is átélte azt, milyen a saját korlátainkkal szembesülni, majd azoknak nekimenni, átlépni, túlélni… legyőzni, az tudja, hogy olykor épp elég elindulni és megcsinálni.
Amikor reggel a füvet nyírtam, és a zsinórral kínlódtam, izzadtam, káromkodtam, legszívesebben feladtam volna a napot. De tudtam jól, milyen lesz a vége. Amikor leülök a második kávém mellé a teraszra, nézem a frissen nyírt gyomhegyet, és nyugtázom, hogy ezt is elvégeztem. Nem szeretem, sohasem tervezem, de meg kell csinálni. Olyan ez, mint vasalni, összerakni vasárnap esténként a gyerekek következő heti motyóját, vagy épp kikészíteni a ruhákat másnapra. Muszáj. Feladat. Mégsem tologatom magam előtt. Utálom tologatni. Mert szeretek végezni, szeretem a rendet magam körül.
Szóval valami ilyesmi bepakolni a hátizsákba az úszócuccot: ennek már menetrendje van. Soha nem hagytam még itthon sem papucsot, sem úszódresszt. Kikapcsolt aggyal, monoton mozdulatokkal és csukott szemmel is tudom, mire van szükségem. Nem egyszer hallottam másoktól: Azért nem járnék úszni, mert nem bírnám a sok macerát, amivel jár. Most elmondom, nem macera ez, hanem szertartás. A vetkőzés/öltözés, a vizes törölköző, az úszás utáni hajmosás, hajszárítás szertartás. Csakúgy, mint ahogy a meztelenség is az úszás része. Kimenni a medencetérbe úszódresszben, úszósapkában, úszószemüvegben természetes. Nem kínlódás. Én például soha nem csavargatom magam köré a törölközőt. Soha nem vonulok az öltözőn belül zárt ajtók mögé. Amikor pedig sűrű elnézések közepette valaki épp akkor nyit a közös térbe, amikor nincs rajtam bugyi sem, annyit válaszolok: Ha bármi problémám lenne a saját testemmel, nem járnék uszodába… Olyan ez, mint a bringa a Tour de France-on, vagy a futók cipője. Hozzá tartozik.
Nem szoktam azt sem rejtegetni, hogy az igazi élmény az úszásban az a pillanat, amikor kijövök a medencéből. Az a pár lépcsőfok, ami kivezet a vízből. Azért az öt másodpercért, azért a pillanatnyi boldogságért csinálom végig minden alkalommal.
Valamikor két és fél évvel ezelőtt kezdtem. Ötszáz méter mellel, amihez negyvenöt percre volt szükségem. Terápiás céllal, mert lábra akartam állni, két lábon akartam járni, ami akkor még borzasztó nehezemre esett egy éven át. A vízben viszont ez elmúlt. Szép lassan pedig rátaláltam az úszás élvezetére. Megtanultam figyelni a vízre, benne magamra. Hónapokig fájdalmas volt már a medencébe ereszkedés is, a nekiindulás. Világéletemben úsztam, sőt oktattam is… mégis idegen volt az egész. Eleinte még figyelnem kellett minden mozdulatomra, és éreztem minden levegővételnél, milyen nehéz összhangra találnom, az egész valami megveszekedett, túlbonyolított, erőltetett mozgáskombináció volt. Nem élveztem. Azt viszont mindig, amikor kimásztam. Egyre többet bírtam. Egyre több dolog és ember vált megszokottá körülöttem. Eleinte csak mosolyok: ez is itt van megint. Egyszerre úszunk. Minden alkalommal ugyanannyit, ugyanaddig… Majd ezek a díszletek olyannyira megszokottá váltak, hogy nélkülük nem is ment. Edzőtársak lettek. Pista bácsi, Feri bácsi, Sári néni, mindenki. Nemcsak nyugdíjasok. Iskolás csoportok, edzők, úszómesterek. Egy kis idő elteltével én magam váltam az uszoda díszletévé.
Ma 58:36-ot úsztam. A szokásos 2500 méteremet. Ez előre megjósolhatatlan. (Istenem, csak add meg, hogy a lélektani határ alatt teljesítsek, ne menjek hatvan perc fölé…!!!) Egy ideje fejest ugrok, ugrókőről, mert érezni akarom, ahogy a jéghideg víz a csontomig hatol, megmar, és aztán hagy. Viszont hetek óta fáj a bokám a csonthártyagyulladás miatt. Hetek óta kiegészül az úszócucc a Flectorral… (mikorleszmárvége?) Mostanában lassan ereszkedem ismét vízbe. Egy soha nem tudható előtte egy perccel sem: mire leszek képes. Mostanában főleg nem. Már az teljesítmény, hogy nem álltam le, nem adtam fel.
Ma is beereszkedtem. Előtte kinéztem egy számomra alkalmas pályát: ha nincs szabad, akkor egy olyat, ahol hozzám hasonló tempóban úszót találok. Hideg a víz, odabent már nem nyújtózkodom, csak ellököm magam. A férfi, aki velem egy tempóban úszik, láthatóan meglepődik: nem akarja, hogy egy csaj leússza, belehúz, teper kegyetlenül. Én mögötte, fél hosszal lemaradva. Megállok egy pillanatra az első száz méter után. Szinte szükségszerű igazítani a szemüvegen és az úszósapkán ilyenkor. Ránézek az órára: 1:57. Te jóságos atyaúristen! Eddig 2:00 alatt csakis cáparuhában sikerült úsznom, több mint egy évvel ezelőtt. Már az az első két perc meghatározza az egész aznapi úszásomat. Tudtam, hogy itt valami történni fog. Aztán következtek a jutalmak, mert ha ezt megcsinálom, akkor biztos, hogy nemcsak ez sikerül… majd a fogadkozások: ha ez most sikerül...végül könyörgések és fohászok hangtalanul: kérlek Istenem, hagyd, hogy sikerüljön, kérlek, add, hogy ne ússzon be elém egy tavirózsa (azok a bizonyos nemúszódeakaróéscsakazértiselédmegyekemberek), kérlek, ne görcsöljön be a vádlim, kérlek, hagyd, hogy tartani tudjam a tempót és senki és semmi ne akadályozzon abban, hogy ma nagyszerű legyek. Azt tudja minden sportoló, hogy végig egyenletes tempó nem tartható. De igyekezni kell minden mélypontnál váltani tudni, lassítani, ha kell, tartani… kitartani.
Úszó vagyok. Büszke vagyok erre. Minden alkalommal, amikor a medencetérbe lépve csak a fenekemet vagy a vállamon lévő tetoválásomat figyelik, onnan kilépve viszont szinte már rám sem mernek nézni, vagy a szokásos méregető tekintetek helyett inkább elismerő pillantásokat kapok. Olyankor van kedvem mosolyogni. Köszönet a mai úszásomért annak a fickónak, aki az első ezer méteremen húzott maga után. Aztán persze kiment, és csak nézett. Végignézte az úszásomat. (Amikor távozott az öltözőbe, csak biccentett felém. Több volt ez bármilyen egyéb tekintetnél akkor. Ezért is csinálom, hogy végül így nézzenek rám.)
Ma rekordidőt úsztam százon, ötszázon, ezer méteren is. Még-mindig-fájó bokával, fáradtan, kialvatlanul…
Nagyszerű voltam. Köszönöm.
És eszembe jut, hogy az, akinek ezt látnia kellene, sosem látott. Sosem látta ezt, sosem látott ilyennek. Amikor valakinek időt ígérek, mert erre van szüksége, akkor ő hol van, amikor nekem akkora szükségem lenne arra, hogy lásson… nagyszerűnek. Leszek. Valakinek.
