58:36 (20150606)

Ma úsztam. Ma nagyszerű voltam. Bár évek óta úszom, rendszeresen és kitartóan, ez sohasem elvárás, sohasem cél. Mármint nagyszerűnek lenni. Sohasem várok el magamtól semmit, mert nem azért teszem. Aki valaha is átélte azt, milyen a saját korlátainkkal szembesülni, majd azoknak nekimenni, átlépni, túlélni… legyőzni, az tudja, hogy olykor épp elég elindulni és megcsinálni.

Amikor reggel a füvet nyírtam, és a zsinórral kínlódtam, izzadtam, káromkodtam, legszívesebben feladtam volna a napot. De tudtam jól, milyen lesz a vége. Amikor leülök a második kávém mellé a teraszra, nézem a frissen nyírt gyomhegyet, és nyugtázom, hogy ezt is elvégeztem. Nem szeretem, sohasem tervezem, de meg kell csinálni. Olyan ez, mint vasalni, összerakni vasárnap esténként a gyerekek következő heti motyóját, vagy épp kikészíteni a ruhákat másnapra. Muszáj. Feladat. Mégsem tologatom magam előtt. Utálom tologatni. Mert szeretek végezni, szeretem a rendet magam körül.

Szóval valami ilyesmi bepakolni a hátizsákba az úszócuccot: ennek már menetrendje van. Soha nem hagytam még itthon sem papucsot, sem úszódresszt. Kikapcsolt aggyal, monoton mozdulatokkal és csukott szemmel is tudom, mire van szükségem. Nem egyszer hallottam másoktól: Azért nem járnék úszni, mert nem bírnám a sok macerát, amivel jár. Most elmondom, nem macera ez, hanem szertartás. A vetkőzés/öltözés, a vizes törölköző, az úszás utáni hajmosás, hajszárítás szertartás. Csakúgy, mint ahogy a meztelenség is az úszás része. Kimenni a medencetérbe úszódresszben, úszósapkában, úszószemüvegben természetes. Nem kínlódás. Én például soha nem csavargatom magam köré a törölközőt. Soha nem vonulok az öltözőn belül zárt ajtók mögé. Amikor pedig sűrű elnézések közepette valaki épp akkor nyit a közös térbe, amikor nincs rajtam bugyi sem, annyit válaszolok: Ha bármi problémám lenne a saját testemmel, nem járnék uszodába… Olyan ez, mint a bringa a Tour de France-on, vagy a futók cipője. Hozzá tartozik.

Nem szoktam azt sem rejtegetni, hogy az igazi élmény az úszásban az a pillanat, amikor kijövök a medencéből. Az a pár lépcsőfok, ami kivezet a vízből. Azért az öt másodpercért, azért a pillanatnyi boldogságért csinálom végig minden alkalommal.

Valamikor két és fél évvel ezelőtt kezdtem. Ötszáz méter mellel, amihez negyvenöt percre volt szükségem. Terápiás céllal, mert lábra akartam állni, két lábon akartam járni, ami akkor még borzasztó nehezemre esett egy éven át. A vízben viszont ez elmúlt. Szép lassan pedig rátaláltam az úszás élvezetére. Megtanultam figyelni a vízre, benne magamra. Hónapokig fájdalmas volt már a medencébe ereszkedés is, a nekiindulás. Világéletemben úsztam, sőt oktattam is… mégis idegen volt az egész. Eleinte még figyelnem kellett minden mozdulatomra, és éreztem minden levegővételnél, milyen nehéz összhangra találnom, az egész valami megveszekedett, túlbonyolított, erőltetett mozgáskombináció volt. Nem élveztem. Azt viszont mindig, amikor kimásztam. Egyre többet bírtam. Egyre több dolog és ember vált megszokottá körülöttem. Eleinte csak mosolyok: ez is itt van megint. Egyszerre úszunk. Minden alkalommal ugyanannyit, ugyanaddig… Majd ezek a díszletek olyannyira megszokottá váltak, hogy nélkülük nem is ment. Edzőtársak lettek. Pista bácsi, Feri bácsi, Sári néni, mindenki. Nemcsak nyugdíjasok. Iskolás csoportok, edzők, úszómesterek. Egy kis idő elteltével én magam váltam az uszoda díszletévé.

Ma 58:36-ot úsztam. A szokásos 2500 méteremet. Ez előre megjósolhatatlan. (Istenem, csak add meg, hogy a lélektani határ alatt teljesítsek, ne menjek hatvan perc fölé…!!!) Egy ideje fejest ugrok, ugrókőről, mert érezni akarom, ahogy a jéghideg víz a csontomig hatol, megmar, és aztán hagy. Viszont hetek óta fáj a bokám a csonthártyagyulladás miatt. Hetek óta kiegészül az úszócucc a Flectorral… (mikorleszmárvége?) Mostanában lassan ereszkedem ismét vízbe. Egy soha nem tudható előtte egy perccel sem: mire leszek képes. Mostanában főleg nem. Már az teljesítmény, hogy nem álltam le, nem adtam fel.

Ma is beereszkedtem. Előtte kinéztem egy számomra alkalmas pályát: ha nincs szabad, akkor egy olyat, ahol hozzám hasonló tempóban úszót találok. Hideg a víz, odabent már nem nyújtózkodom, csak ellököm magam. A férfi, aki velem egy tempóban úszik, láthatóan meglepődik: nem akarja, hogy egy csaj leússza, belehúz, teper kegyetlenül. Én mögötte, fél hosszal lemaradva. Megállok egy pillanatra az első száz méter után. Szinte szükségszerű igazítani a szemüvegen és az úszósapkán ilyenkor. Ránézek az órára: 1:57. Te jóságos atyaúristen! Eddig 2:00 alatt csakis cáparuhában sikerült úsznom, több mint egy évvel ezelőtt. Már az az első két perc meghatározza az egész aznapi úszásomat. Tudtam, hogy itt valami történni fog. Aztán következtek a jutalmak, mert ha ezt megcsinálom, akkor biztos, hogy nemcsak ez sikerül… majd a fogadkozások: ha ez most sikerül...végül könyörgések és fohászok hangtalanul: kérlek Istenem, hagyd, hogy sikerüljön, kérlek, add, hogy ne ússzon be elém egy tavirózsa (azok a bizonyos nemúszódeakaróéscsakazértiselédmegyekemberek), kérlek, ne görcsöljön be a vádlim, kérlek, hagyd, hogy tartani tudjam a tempót és senki és semmi ne akadályozzon abban, hogy ma nagyszerű legyek. Azt tudja minden sportoló, hogy végig egyenletes tempó nem tartható. De igyekezni kell minden mélypontnál váltani tudni, lassítani, ha kell, tartani… kitartani.

Úszó vagyok. Büszke vagyok erre. Minden alkalommal, amikor a medencetérbe lépve csak a fenekemet vagy a vállamon lévő tetoválásomat figyelik, onnan kilépve viszont szinte már rám sem mernek nézni, vagy a szokásos méregető tekintetek helyett inkább elismerő pillantásokat kapok. Olyankor van kedvem mosolyogni. Köszönet a mai úszásomért annak a fickónak, aki az első ezer méteremen húzott maga után. Aztán persze kiment, és csak nézett. Végignézte az úszásomat. (Amikor távozott az öltözőbe, csak biccentett felém. Több volt ez bármilyen egyéb tekintetnél akkor. Ezért is csinálom, hogy végül így nézzenek rám.)

Ma rekordidőt úsztam százon, ötszázon, ezer méteren is. Még-mindig-fájó bokával, fáradtan, kialvatlanul…

Nagyszerű voltam. Köszönöm.

És eszembe jut, hogy az, akinek ezt látnia kellene, sosem látott. Sosem látta ezt, sosem látott ilyennek. Amikor valakinek időt ígérek, mert erre van szüksége, akkor ő hol van, amikor nekem akkora szükségem lenne arra, hogy lásson… nagyszerűnek. Leszek. Valakinek.

Én kellek

Ma kértél tőlem. Köszönöm ezt neked. Köszönöm, hogy nem hátat fordítottál, nem szó nélkül távoztál. Mert az emberek ezt teszik, amikor nagyon nehéz: bezárkóznak és elutasítanak. Mindenkit és mindent. Te is megtehetted volna. Küzdesz, egyedül küzdesz, ehhez pedig nincs szükséged másra. Nem akarsz kérdéseket, mert Te magad is tele vagy a sajátjaiddal. Így nem tudsz válaszolni sem nekem...

Bár rögtön értettelek, mégis értetlenkedtem, és kérlelni kezdtelek. Az megtört benned valamit, mert emlékszel a 'kérlek'-re. Amire nem tudtad azt meglépni, amit őszintén léptél volna. Most valamiért nem tehetted. Nehéz elfogadnom bármit is, amikor nyugtom sincs nélküled. Téged látlak, amikor becsukom a szemem, Téged akkor is, amikor kinyitom. Nézel engem? Téged kereslek a tömegben, Téged látlak - képekben. Aggódom, miközben azt is tudom, nem erre van szükséged. 

Akarva vagy..., amit nem értesz. Ahogy nem értesz engem sem. Abban biztos vagyok, hogy figyelni akarok Rád, melletted lenni, ahogyan csak tudok. Te is megtetted értem. Ott voltál nekem. Akkor érkeztél, amikor senkit nem akartam már látni, amikor már senkit nem akartam érkezni látni. Akarlak, ahogy vagy. Én is Téged. Én is? Mármint, Te is? Ahogy vagyok...? Vagy csak akarsz, de nem így...? Miért, hogy? Az az egy vagy, akire már nem vártam, akit már el is felejtettem akarni. Te kit akarsz még? Ki az, aki nem én vagyok?

Remélem, tudod jól, hogy rengeteg gondolatom a Tied. Miközben én ott lehetek más gondolataiban. Remélem, látod, amit más is, de észreveszed azt, ami csak neked szól. Hiányzom Neked. Ma minden percben veled voltam... Velem vannak a szavaid, amiket elolvasok újra és újra. Levegő kell neked, elengedtelek. Elengedni nagyon tudok. Aztán ülök türelmesen és várok: arra, hogy egyszer majd visszatér. Visszajössz hozzám? 

A saját meztelenségemet akarom. Úgy, ahogy melletted. Érintéseket, sóhajokat, csókokat, ziháló levegővételt. Akarom a nevemet is hallani. A szádból. Kiabálj. Kérdéseket akarok tőled hallani, és hagyom, hogy nekem is maradjanak kérdéseim. Hagyod? Tarts ki. Kérlek... 

Én megígértem neked, hagylak. Mosolyognak, én könnyezem, és visszamosolygok. Köszönnek, visszaköszönök. Néznek közeledni, látnak távolodni. Nézek másra, ha hozzám beszél. Nevetek, szívből nevetek, sírásig nevetek... Rád gondolok: autóban, zuhany alatt, irodában, medencében, utcán. Érkezésre gondolok. Ébren és álmomban. Nehéz lehet távol tartanod magad tőlem, de tudod, mit? 

Megteszed. Eközben én ülök türelmesen, levegő után kapkodok türelmetlenül, és egyre csak tompítanak a kérdéseim, amikből csak több lesz. Miért nem lehetek elég? Erre van szükséged? Ki foglalkozik azzal, nekem mire van szükségem? Miért nincs rám most szükség? Szükség megállíthatatlanul. Engedem, hogy láss. Míg mindenki más nézhet teljes valómban, arra vágyom, hogy Te láss. 

És két, időben érkező szóra: Te kellesz. 

Amit még vihetsz belőlem...

Más íze a számban...
Más érintése a bőrömön...
Más tekintete a testemen...
Mást kívánok. 
Mert téged akarlak. Csak téged.

Kedvesem, szerelmem. Lehet, hogy nem mondom többet. Vártam. Hallgattam napokig, figyelve minden mozdulatodat, sóhajodat, sikolyodat, várva a pillanatot, amikor majd utánam kapsz. Alig pár szót kaptam: egyik sem adott magyarázatot, egyik sem felelt, nem biztosított megnyugvást, egyik sem szeretett engem. Egy szavad sem szólt rólunk. Eközben én is nehézségektől fuldoklom, szükségem lenne támaszra. A szerelmemre. Már nem tudom, ki vagy. Már nem tudom, valójában mit jelentesz. Lehet, hogy annyira vágyom már a felőled érkező érzésre, ami most nincs, hogy észre sem veszem: talán végleg eltűnt. Megadtam mindent. Elvettél mindent. Elvittél mindent. Minden nálad. Mit kezdesz ezzel???

... nem mondom már. Nem riadok fel az éjszaka közepén, neveddel a számon, fuldokolva a gondolataimtól. Nem szólok már semmit. Nem írok neked semmit. Ennyi időbe telt végre nem gondolni rád.

Nem mondok most sem semmit, mert hallottál mindent ezerszer. Tudod, mi a különleges abban a világban, ami összeomlott legbelül, és az utolsó szavait nyögdécseli? Megmutatta, mire vagyok képes. Eközben tanított. Mindkettőnket. Bezárkózhattunk, elvonulhattunk, senkit nem engedtünk a közelünkbe. Akkor és ott mindig varázslatos volt: mi voltunk. Végül, te mindig ott hagytál engem egyedül; földön fetrengve, falat kaparva, a nevedet sikoltozva - könnyekben és kétségbeesésben. Hagytál engem, és hagytad, hogy te magad is szenvedj. Nem tettél semmit. Magamra maradtam abban a világban, amit ketten teremtettünk magunk köré. Az taszított a legmélyebbre, ami korábban megmutatta, hogy mit jelenthetek. Magamnak. Másnak. Mindent jelentett: szembenézhettem korábbi veszteségekkel, hagyta, hogy érezzem a legmélyebbről előtörő fájdalmat.

Vártam. Türelmesen: hallgatva. Türelmetlenül: kérlelve és kiabálva. Nem kaptál el... Megbotlottam, elestem, végül zuhantam. Egyedül. A legsötétebb, leghidegebb, legmagányosabb űrben lebegtem, és nem volt fogódzkodó.

Akkor mondtam nemet mindenre, nemet mindenkinek. Pedig csak neked kellett volna. Szenvedtem. Bántottam. Majd épp a te közönyöd segített megérezni a semmi jelentőségét. El kellett jutnom abba a nihilbe, ahol már nem éreztem haragot, sem fájdalmat, csak a mérhetetlen űrt. Akkor engedtelek el. Végleg.

Emlékszem, milyen szeretni téged. Milyen volt a teljességet megélni veled: napsütésben, esőben, szélben, autóban, utcán, szerelemben... Meg sem kell kérdezned. Múlt idő. Boldog vagyok, hogy tudom, milyen szeretni. Tudok szeretni. És a közös utunk alatt azt is megtanultam, milyen szeretve lenni. Szerettél. A nemtörődésed, a közönyöd, a hallgatásod és az elfojtott gondolataid, a ki nem mondott szavaid szép lassan elsorvasztottak bennem mindent, aztán...

... levegőhöz juttattak. Amikor már kis híján megfulladtam a mélyben, ösztönösen a felszín felé törtem, hogy egy utolsót, egy nagy levegőt vegyek. Túléltem. Köszönöm. Ezt soha nem felejtem el neked. Isten veled.

Nem gondolok rád. Mert annyira akarlak.

Kimentél

Nem láttam, amikor kiléptél az ajtón. Nem láttalak elmenni. Nem tudtam elköszönni, csak később - este, magányban. Itt voltál, mert itt akartál lenni, miközben máshol fontosabb lett(él) volna. De hallani akartál, érezni és érinteni. Érintve lenni. Válaszokat kerestél a miértre. De azok nincsenek, higgy nekem...

Az ember mindig szeretne erősnek mutatkozni, hinni magában, hinni, azt, hogy amit eddig felépített, az megingathatatlan. Majd minden meginog: egy pillanat alatt. Mindehhez nem kell rosszul dönteni. Elég egy lépés valami felé, amire mindig is vártunk, csak felismerni nem mertük. Ez nem tesz embertelenné, sőt ettől válsz emberivé. Ettől az egy másodperctől. Bekövetkezik. Nem számítasz rá, de megtörténik, mert valahol a szíved mélyén akarod...

Minden, ami köztünk van, tönkreteheti mindazt, amiért eddig léteztünk. Rombolni nem akarunk. Nemcsak megértem, de elfogadom, és ugyanígy érzek. Viszont... attól még ott van az a megmásíthatatlan és tagadhatatlan érzés, ami miatt mi mégis egymás mellett akarunk ülni. Kint.

Te kimentél az ajtón. Mégcsak nem is hallottam, mert kétségbeesésemben nevettem. Hangos voltam, hallottad. Egészen biztos, hogy ez az utolsó, amit hallottál tőlem. Te így mentél el. Sajnálom. Sajnálom, hogy nem tartalak itt. Nem teszem.

Ahányszor viszont én kilépek ugyanazon az ajtón, arra várok, hogy megpillantalak. Bármerre járok, kereslek. Majd eszembe jut: jártam már ugyanitt. Pontosan tudom, hova vezet: sehova. Nem bánthatsz, én nem bánthatlak sem téged, sem a váradat. Egy pillanat elég lenne a romboláshoz. Tehetetlen vagyok. Ismét, mindig. Csak hallgatni akarlak. Csak még egy szót hallani tőled. Ahogy te tőlem. Nézni. Kint... Egy padon.

Nem tehetem...