Más íze a számban...
Más érintése a bőrömön...
Más tekintete a testemen...
Mást kívánok.
Mert téged akarlak. Csak téged.
Kedvesem, szerelmem. Lehet, hogy nem mondom többet. Vártam. Hallgattam napokig, figyelve minden mozdulatodat, sóhajodat, sikolyodat, várva a pillanatot, amikor majd utánam kapsz. Alig pár szót kaptam: egyik sem adott magyarázatot, egyik sem felelt, nem biztosított megnyugvást, egyik sem szeretett engem. Egy szavad sem szólt rólunk. Eközben én is nehézségektől fuldoklom, szükségem lenne támaszra. A szerelmemre. Már nem tudom, ki vagy. Már nem tudom, valójában mit jelentesz. Lehet, hogy annyira vágyom már a felőled érkező érzésre, ami most nincs, hogy észre sem veszem: talán végleg eltűnt. Megadtam mindent. Elvettél mindent. Elvittél mindent. Minden nálad. Mit kezdesz ezzel???
... nem mondom már. Nem riadok fel az éjszaka közepén, neveddel a számon, fuldokolva a gondolataimtól. Nem szólok már semmit. Nem írok neked semmit. Ennyi időbe telt végre nem gondolni rád.
Nem mondok most sem semmit, mert hallottál mindent ezerszer. Tudod, mi a különleges abban a világban, ami összeomlott legbelül, és az utolsó szavait nyögdécseli? Megmutatta, mire vagyok képes. Eközben tanított. Mindkettőnket. Bezárkózhattunk, elvonulhattunk, senkit nem engedtünk a közelünkbe. Akkor és ott mindig varázslatos volt: mi voltunk. Végül, te mindig ott hagytál engem egyedül; földön fetrengve, falat kaparva, a nevedet sikoltozva - könnyekben és kétségbeesésben. Hagytál engem, és hagytad, hogy te magad is szenvedj. Nem tettél semmit. Magamra maradtam abban a világban, amit ketten teremtettünk magunk köré. Az taszított a legmélyebbre, ami korábban megmutatta, hogy mit jelenthetek. Magamnak. Másnak. Mindent jelentett: szembenézhettem korábbi veszteségekkel, hagyta, hogy érezzem a legmélyebbről előtörő fájdalmat.
Vártam. Türelmesen: hallgatva. Türelmetlenül: kérlelve és kiabálva. Nem kaptál el... Megbotlottam, elestem, végül zuhantam. Egyedül. A legsötétebb, leghidegebb, legmagányosabb űrben lebegtem, és nem volt fogódzkodó.
Akkor mondtam nemet mindenre, nemet mindenkinek. Pedig csak neked kellett volna. Szenvedtem. Bántottam. Majd épp a te közönyöd segített megérezni a semmi jelentőségét. El kellett jutnom abba a nihilbe, ahol már nem éreztem haragot, sem fájdalmat, csak a mérhetetlen űrt. Akkor engedtelek el. Végleg.
Emlékszem, milyen szeretni téged. Milyen volt a teljességet megélni veled: napsütésben, esőben, szélben, autóban, utcán, szerelemben... Meg sem kell kérdezned. Múlt idő. Boldog vagyok, hogy tudom, milyen szeretni. Tudok szeretni. És a közös utunk alatt azt is megtanultam, milyen szeretve lenni. Szerettél. A nemtörődésed, a közönyöd, a hallgatásod és az elfojtott gondolataid, a ki nem mondott szavaid szép lassan elsorvasztottak bennem mindent, aztán...
... levegőhöz juttattak. Amikor már kis híján megfulladtam a mélyben, ösztönösen a felszín felé törtem, hogy egy utolsót, egy nagy levegőt vegyek. Túléltem. Köszönöm. Ezt soha nem felejtem el neked. Isten veled.
Nem gondolok rád. Mert annyira akarlak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése