1-2-levegő.
1-2-levegő. Levegő... Emma úszik. Úszik, ha elemében van, úszik, ha fáradt.
Úszik, ha éhes, és úszik, ha másnapos. Úszik, amikor hiányzik, és akkor is, ha
nem. Úszik mosolyogva, és könnyek között. Olyankor letisztul minden. Ugyan a
vizes közeg semmin nem változtat, mégis: a dolgok helyükre kerülnek. Ahova
tartoznak. Az idő... az idő pedig egészen mást jelent. A vízben nem számít,
mennyi lett elvesztegetve, mennyi telt hiábavaló várakozással, mennyit adott
másnak - és mennyit vettek el tőle. A medencében a percek hosszokban, és
méterekben voltak mérhetők.
Emma nem azért
úszott, mert ráért. Az órák, amelyek kilométerekben teltek, nem feleslegesek
voltak. Máshonnan kellett elvenni őket. Két év. Két évvel korábban egy kórházi
ágyról bámulta a plafont, végleg döntenie kellett arról, merre indul tovább,
bár abban sem lehetett biztos, hogy valaha talpra áll fájdalmak nélkül.
Hetekkel később mégis elrugaszkodott.
Em ezen a napon
kifejezetten nehézkesnek érezte saját mozdulatait. Túl sokat nyelt, emiatt pedig
köhögött, ami gyakran késztette megállásra.
– Vissza kell
vennem, különben belepusztulok – gondolta. – Nem lassítani kell, szedd már
össze magad, Em, koncentrálj végre! Ne állj meg, menj csak, ússz tovább!
Tovább...
Nagy levegő.
Amit víz alatt teljes egészében kiprésel majd a tüdejéből azért, hogy újra
képes legyen lélegezni, amikor ismét levegőhöz jut. A felszínen. Ha megtartja a
tempót, nem lassít, és főképp nem áll le, akkor a végtelenségig tovább tud
menni.
– Hogy lenne már
egyhangú és monoton? –Em gondolatai újra és újra visszatértek a sokat hallott
megjegyzéshez. – Csak az hiteti el ezt magával, aki az első mélypontnál levegő
után kapkodva megáll – mosolyodott el magában ismét Em.
A legtöbben épp
azon a ponton adják fel, amikor a legfáradtabbak: elfelejtenek lélegezni, és
nem bírják szusszal. Em megtanult ilyenkor nem megállni. Amikor a legjobban
fáj, akkor továbbmenni. A szürkeség, a zsibbadás, a légszomj el fog tűnni.
Aztán kitisztul hirtelen minden.
Mindössze hetek
teltek el azóta, hogy egy alkalommal vészes pánik fogta el. Elvesztette az
uralmát a gondolatai felett, és tévesztett. Em aznap nyílt vízen úszott, és
talán soha nem talál magyarázatot arra, mi rémítette halálra. A szél hullámokat
sodort át a feje felett, de megbirkózott velük. A nádas mintegy rossz
előjelként az arcába csapódott. Elméjét egy kép töltötte ki. Rá gondolt. Két
másodperc alatt történt az egész. Vizet nyelt, ami meglehetősen koszos, büdös
és állott volt. A gyomra azonnal felfordult. Nem látott mást, csak felbolydult
szürkeséget a felszín alatt. Tapasztalt úszó volt, egészen biztosan tudta, hogy
nem lehet baj. Mégis, egy pillanatra minden összemosódott előtte. A szél, a
hullámok, a nádas, amelynek látványa és tudata máskor oly nagy nyugalommal
töltötte el, most csak a káoszt jelentette, ami egészen elborzasztotta, és
megpróbálta magával rántani. A lány ellenkezett: levegő után kapkodott,
miközben a rekeszizmai összerándultak, és megállíthatatlan öklendezésre
késztették. Túlélte, de döntenie kellett. Hiába voltak a távolban
mozdíthatatlan, biztosan rá váró pontok, ő tempót váltott, és visszafordult. Egy
kép jutott eszébe. Az, ami egyben tartotta, reménnyel töltötte el hosszú időn
keresztül, és ami ezúttal porig sújtotta. Ugyanígy vissza is vezette. Lélekölő
pillanat volt. A történtek után is bízott egy darabig, ám változást vagy
enyhülést semmi nem hozott.
Emma most is hagyta,
hogy a rossz érzések dolgozzanak testében és lelkében, majd ismét belátta, hogy
olykor épp azt a részünket kell elengednünk, amely korábban teljessé tett
bennünket. Semmi másért, csakis azért, hogy vesztünket ne okozza. Így legalább
biztosan tudhatta, hogy valamikor egész volt. Abban a pillanatban, amikor
mindezt veszni látta, egyszerűen hagyta menni. Elengedte a legfontosabbnak vélt
dolgot - hogy megtanuljon tovább lélegezni. A légszomj pedig egyszer csak
megszűnik. Helyére egy időre olyan űr telepszik, amit kitölteni semmi nem lesz
már képes. Mégsem adja fel. Hisz csak addig van szükség egy másik emberre, amíg nem állunk készen önmagunkban teljességre lelni. Azon a
ponton biztosan tudni fogjuk, hogy elég erősek vagyunk - elengedni, majd
szembenézni a tükörképünkkel azért, hogy felkészüljünk önmagunkkal együtt élni.
Nem függetlenség ez, csak valóságunk felvállalása, szemben állva az elvárások
tengerével, amelyeket nagyrészt saját magunk erőltetünk. Em nagy nehezen
belátta, hogy az egyedüllét nem önként vállalt magány, hanem egy folyamat,
aminek végére megtanuljuk szeretni azt az embert, aki bennünk él. Hogy mások
szerethessenek. Szabadon.
Azóta sem jelentkezel. A végtelenségig számolhatnám
a napokat, nem az számít. Egy szavad sincs hozzám. A csönd hasogatja a fülem.
Miért ordítasz velem?
Nem kell kérdeznem, miért. Nem válaszokat várok,
hisz már nem is keresek. Akárhogy fáj ez neked: ez vagy te. Nem létezik már az
a G, aki mellettem talált teljességet, akit annyira szerettem. Elárultál.
Elárultad az érzéseimet, amik pedig csak neked szóltak. Elárultad a legjobb
dolgot az életedben, ami csak történhetett - az esélyedet, a szerelmedet,
engem. Elkúrtad. Megfeledkeztél rólam, miközben az én tekintetemtől kísérve
eljutottál oda, amiről korábban csak álmodtál. Mindig is tudtad, hogy a
szótlanságod fájdalmat okoz nekem.
Talán már megkaptad, amit azóta befejeztem. Nálad
lesz, hogy emlékeztessen - rám. Arra, meddig vártam, mennyire óvtam és
vigyáztam a lépéseidet, kettőnket. Rejtettelek.
Remélem, jól vagy. Remélem, nagyszerű vagy, és tudsz
mosolyogni. Az én mosolyaimat más kapja majd. Nem fogod látni. Amikor majd az ő
édes mosolyait nézed, ne gondolj rám. Légy elégedett mindazzal, amihez annyira
ragaszkodtál. Beleragadtál a mindennapjaidba, és mozdulatlanná dermedtél. Én
csak téged akartalak, a szavaidat, az érzéseidet. A valóságodat. Elfojtottad,
engem pedig ezzel levegő nélkül hagytál. Amikor majd jössz, hogy elmeséld, hogy
elmondd nekem végre - én nem leszek. Te viszont kapsz egy pillanatot az
életedben, amikor rádöbbensz: elvesztettél. Elvesztettél mindent, amit valaha
jelentettem. Amikor bizalmatlanság, sikertelenség, félelem és csalódottság
gyötör majd - eszedbe jutok.
G, te vagy a világom. Most, hogy nem vagy benne, fáj
levegőt vennem. Más egészít ki téged, és csak a Jóisten tudja, miért nem voltam
elég ahhoz, hogy annak hátat fordíts. A végsőkig kitartottam. Amikor már csak
nyeltem a döbbenetes ízű vizet, körülöttem pedig nem volt más, csak poshadt
szürkeség, én képes voltam partra vergődni. Te segítettél, hogy túlélhessem, de
egyedül rugaszkodtam el ismét, csakúgy, mint máskor. Nélküled. Tovább.
Maradj! Maradj mellette, fogd a kezét, és nézd,
ahogy távolodom. Ha látlak is az emberek között, nem téged akarlak. Talán ott
állsz majd a tömegben, amikor partot érek, semmi másért, csakis azért, hogy
láss. Ő mögötted. Akkor majd a nyelvembe harapok, és szótlanul mosolygok. Fájni
fog. Mégis nagy levegőt veszek, és arrébb lépek. El, melletted. Mert várnak
rám.
Em a sárga
jegyzetlapokat óvatosan félbehajtotta, utoljára érintve sorait, majd borítékba
tette. Biciklire pattant, hogy eltekerjen a postára. Nem volt sok ideje. Vártak
rá.
VÉGE
