Tehetetlen

Tehetetlen vagyok. Törni-zúzni lenne kedvem, de csak ülök nyugton, a könnyeim pedig megállíthatatlanul potyognak. Az ágytakaróba kapaszkodom, még itt érezlek magam körül, magamban. Az illatodat, az érintésedet, a jelenlétedet. Körülöttem vagy. Minden ugyanúgy még. A kávésbögréd az asztalon. Úgy érzem, bármit mozdítanék, eltűnnél - újra.

Úgy voltál itt, ahogy eddig sohasem. Másképp érintettél. Benne volt mindaz, ami mindig is; kívántál, akartál, vigyáztál és szerettél. És ott volt a kétségbeesés, az a sürgető kérés: "ne hagyj el!". Emlékszem a mosolyaidra, amelyek csak nekem szóltak mindig is. Valami másra még... Nem felejtem a döbbenetet a tekintetedben. Nem felejtem a fájdalmat, amit a szemedben láttam. Be kell látnom, értesz mindent. Tudod, mekkora kín nekem téged más mellett tudni. Félsz te is az ürességtől, amit az egymásnélküliség jelent. Tudod, mert megélted, milyen, ha egyáltalán nem vagyunk egymás részei.

Az elmúlt hónapokban kétszer is hagytalak menni. Nem akartam második lenni.

- Nem is lehetsz az - mondtad.

- Ráadásul nő vagyok...

- Nem is akármilyen! - fejezted be a mondatomat. Emlékszel? A kocsiban, este. Miután az út közepén a karjaidba kaptál. Nem érdekelt semmi akkor. Nevettünk, beszélgettünk, éppen úgy, mint a legjobb barátok. Én vezettem, siettünk. Az eső pedig esett. Mégis egyben volt minden körülöttünk.

Nem akarok senki életében második lenni. A tiedben, akit annyira nagyon szeretek, pedig elképzelhetetlen. Nem viselek el több elutasítást, kizárást vagy elzárkózást. De hiszek abban, hogy változtatni akarsz, már nemcsak remélem, hogy fogsz is.

Tegnap az enyém voltál. Egész éjjel. Hallottalak. Hallgattam, ahogyan a levegőt veszed. Veled együtt lélegeztem, együtt sóhajtottunk, nyögtünk és ziháltunk. A nevedet kiabáltam. Levegő után kapkodva kapaszkodtunk egymásba. Elszédültem, beléd ájultam. Te hagytál zuhanni, és mindvégig tartottál. Szeretkeztünk, és megadtunk mindent egymásnak. Irányítottál, kértelek. Kérdeztem, válaszoltál, vagy csak mosollyal nyugtáztál. Aztán félálomban, aléltan feküdtem a karjaidban. Minden érintésemre reagáltál. A hajamba túrtál, az arcomat érintetted, magadhoz húztál. Megnyugodtál az ölelésemben a kádban, egymást körbefonva. Szavak nélkül beszélgettünk, érintettél... Úgy értél hozzám, ahogy soha senki más. Hálás voltál, hazataláltál. Rám bíztad magad, lassan megfürdettelek. Meghitt volt, mint azelőtt még semmi. Tested minden porcikáját érezni akartam azokban a percekben, érezni, hogy az enyém vagy. Érezni, hogy bízol bennem, és rám bízod magad egészen. Megkaptam. Mindent, amiért imádkoztam korábban. A kérés a tekintetedben volt, a nyíltság pedig az összes rezdülésedben. Leborultam előtted, megadtam magam neked. Önként vállaltam a kiszolgáltatottságot, mert megkaptam tőled mindent, amiért valaha könyörögtem.

Két éve ismerlek. Megismertelek. Tudom, amit más nem. Tudsz és látsz mindent, amit más nem. Te megnyitottál, te visszaadtál magamnak, ami sokkal több, mint amit remélhettem bárkitől. Mára vigyázol rám, mára döntöttél mellettem, és nagyon igyekszel. Érzed a fájdalmamat, és ez rosszabb annál, amit nekem kell elviselnem. Megszakadt a szívem. Összekuporodva, a lehető legkisebbre húzva magam a karjaidban zokogtam, de látni téged emiatt szenvedni, ahogy rám néztél - jobban kínzott. Eláztattam a könnyeimmel mindent magunk körül. A csókjainkat, a suttogásainkat, a szerelmünket.

Én, aki mindössze órákkal korábban hálát adtam a sorsomnak, minden jónak és rossznak, amit együtt megéltünk, beléd kapaszkodva reszkettem. Éjjel a vágytól, világosban érted. Remegtem a pillanattól, amikor ismét elengedlek. Mert mindig visszaengedtelek.

Nem emlékszem egy olyan búcsúzásra sem, amikor látva téged távolodni tőlem ne sírtam volna. Minden alkalommal összeroppant valami bennem, és ott rejtőzött az állandó kétség: utoljára köszöntem el.

Legutóbb, amikor gondolkodás nélkül felültem a vonatra, hogy lássalak, az egyik kedvenc városomba utaztam. Ahol mindent jobban szeretek, ahol még a levegő is a közösen megélt pillanatainkra emlékeztet. Minden arra, milyen tudni, hogy nemsokára ölellek, ahol a színek, illatok és ízek mind-mind téged jelentenek. Nem szóltam előre. Nem akartam, hogy visszatarts. Vállaltam a kockázatot, hogy összezavarlak, vagy ami rosszabb: te zavarsz el. Előtted akartam állni, hogy lásd, mire kértél időt napokkal korábban. Hisz hagytalak volna menni...

... Éreztem, hogy nem haladunk, engednem kellett téged s magamat. Mert tovább kell mennünk. Ha együtt toporgunk, ha egymást hibáztatjuk saját rossz vagy meg nem hozott döntéseinkért, ha együtt egymást és magunkat veszítjük el, akkor hagynunk kell menni. Emlékszel? Ott voltam...

Ennyit mondtam csak:

- Itt vagyok, gyere... itt vagyok - és egy képet küldtem. Abból te, és csak te világosan tudtad, miről beszélek. Öt percen belül a karjaidban tartottál. Fújt a szél, és mindent felborított, de minket ez sem érdekelt. Ott voltunk. Te pedig döntöttél addigra. Ma mondtad el.

Visszaengedtelek ma is. Vissza, hozzá, hogy lezárd. Mi már elindultunk. Fájt, szenvedtünk, gyötrődtünk, akartunk, elengedtünk, visszatértünk. Ne engem veszíts el!

A kávésbögrédhez még mindig nem nyúltam. Egy üveg bor mellett ülök, a kádban. Nemrég együtt. Éreztünk. A hajam még az érintésedtől kócos. A bőröm a te illatodat őrzi, és az érintéseidtől bizsereg. Sokat ittam. De érezlek. A borban. A vízben. A levegőben. Könnyek áztatnak. Várlak. Itt vagyok. Gyere. Itt vagyok... Maradj velem!

Légszomj

1-2-levegő. 1-2-levegő. Levegő... Emma úszik. Úszik, ha elemében van, úszik, ha fáradt. Úszik, ha éhes, és úszik, ha másnapos. Úszik, amikor hiányzik, és akkor is, ha nem. Úszik mosolyogva, és könnyek között. Olyankor letisztul minden. Ugyan a vizes közeg semmin nem változtat, mégis: a dolgok helyükre kerülnek. Ahova tartoznak. Az idő... az idő pedig egészen mást jelent. A vízben nem számít, mennyi lett elvesztegetve, mennyi telt hiábavaló várakozással, mennyit adott másnak - és mennyit vettek el tőle. A medencében a percek hosszokban, és méterekben voltak mérhetők.

Emma nem azért úszott, mert ráért. Az órák, amelyek kilométerekben teltek, nem feleslegesek voltak. Máshonnan kellett elvenni őket. Két év. Két évvel korábban egy kórházi ágyról bámulta a plafont, végleg döntenie kellett arról, merre indul tovább, bár abban sem lehetett biztos, hogy valaha talpra áll fájdalmak nélkül. Hetekkel később mégis elrugaszkodott.

Em ezen a napon kifejezetten nehézkesnek érezte saját mozdulatait. Túl sokat nyelt, emiatt pedig köhögött, ami gyakran késztette megállásra.

– Vissza kell vennem, különben belepusztulok – gondolta. – Nem lassítani kell, szedd már össze magad, Em, koncentrálj végre! Ne állj meg, menj csak, ússz tovább! Tovább...

Nagy levegő. Amit víz alatt teljes egészében kiprésel majd a tüdejéből azért, hogy újra képes legyen lélegezni, amikor ismét levegőhöz jut. A felszínen. Ha megtartja a tempót, nem lassít, és főképp nem áll le, akkor a végtelenségig tovább tud menni.

– Hogy lenne már egyhangú és monoton? –Em gondolatai újra és újra visszatértek a sokat hallott megjegyzéshez. – Csak az hiteti el ezt magával, aki az első mélypontnál levegő után kapkodva megáll – mosolyodott el magában ismét Em.

A legtöbben épp azon a ponton adják fel, amikor a legfáradtabbak: elfelejtenek lélegezni, és nem bírják szusszal. Em megtanult ilyenkor nem megállni. Amikor a legjobban fáj, akkor továbbmenni. A szürkeség, a zsibbadás, a légszomj el fog tűnni. Aztán kitisztul hirtelen minden.

Mindössze hetek teltek el azóta, hogy egy alkalommal vészes pánik fogta el. Elvesztette az uralmát a gondolatai felett, és tévesztett. Em aznap nyílt vízen úszott, és talán soha nem talál magyarázatot arra, mi rémítette halálra. A szél hullámokat sodort át a feje felett, de megbirkózott velük. A nádas mintegy rossz előjelként az arcába csapódott. Elméjét egy kép töltötte ki. Rá gondolt. Két másodperc alatt történt az egész. Vizet nyelt, ami meglehetősen koszos, büdös és állott volt. A gyomra azonnal felfordult. Nem látott mást, csak felbolydult szürkeséget a felszín alatt. Tapasztalt úszó volt, egészen biztosan tudta, hogy nem lehet baj. Mégis, egy pillanatra minden összemosódott előtte. A szél, a hullámok, a nádas, amelynek látványa és tudata máskor oly nagy nyugalommal töltötte el, most csak a káoszt jelentette, ami egészen elborzasztotta, és megpróbálta magával rántani. A lány ellenkezett: levegő után kapkodott, miközben a rekeszizmai összerándultak, és megállíthatatlan öklendezésre késztették. Túlélte, de döntenie kellett. Hiába voltak a távolban mozdíthatatlan, biztosan rá váró pontok, ő tempót váltott, és visszafordult. Egy kép jutott eszébe. Az, ami egyben tartotta, reménnyel töltötte el hosszú időn keresztül, és ami ezúttal porig sújtotta. Ugyanígy vissza is vezette. Lélekölő pillanat volt. A történtek után is bízott egy darabig, ám változást vagy enyhülést semmi nem hozott.

Emma most is hagyta, hogy a rossz érzések dolgozzanak testében és lelkében, majd ismét belátta, hogy olykor épp azt a részünket kell elengednünk, amely korábban teljessé tett bennünket. Semmi másért, csakis azért, hogy vesztünket ne okozza. Így legalább biztosan tudhatta, hogy valamikor egész volt. Abban a pillanatban, amikor mindezt veszni látta, egyszerűen hagyta menni. Elengedte a legfontosabbnak vélt dolgot - hogy megtanuljon tovább lélegezni. A légszomj pedig egyszer csak megszűnik. Helyére egy időre olyan űr telepszik, amit kitölteni semmi nem lesz már képes. Mégsem adja fel. Hisz csak addig van szükség egy másik emberre, amíg nem állunk készen önmagunkban teljességre lelni. Azon a ponton biztosan tudni fogjuk, hogy elég erősek vagyunk - elengedni, majd szembenézni a tükörképünkkel azért, hogy felkészüljünk önmagunkkal együtt élni. Nem függetlenség ez, csak valóságunk felvállalása, szemben állva az elvárások tengerével, amelyeket nagyrészt saját magunk erőltetünk. Em nagy nehezen belátta, hogy az egyedüllét nem önként vállalt magány, hanem egy folyamat, aminek végére megtanuljuk szeretni azt az embert, aki bennünk él. Hogy mások szerethessenek. Szabadon.

Azóta sem jelentkezel. A végtelenségig számolhatnám a napokat, nem az számít. Egy szavad sincs hozzám. A csönd hasogatja a fülem. Miért ordítasz velem?

Nem kell kérdeznem, miért. Nem válaszokat várok, hisz már nem is keresek. Akárhogy fáj ez neked: ez vagy te. Nem létezik már az a G, aki mellettem talált teljességet, akit annyira szerettem. Elárultál. Elárultad az érzéseimet, amik pedig csak neked szóltak. Elárultad a legjobb dolgot az életedben, ami csak történhetett - az esélyedet, a szerelmedet, engem. Elkúrtad. Megfeledkeztél rólam, miközben az én tekintetemtől kísérve eljutottál oda, amiről korábban csak álmodtál. Mindig is tudtad, hogy a szótlanságod fájdalmat okoz nekem.

Talán már megkaptad, amit azóta befejeztem. Nálad lesz, hogy emlékeztessen - rám. Arra, meddig vártam, mennyire óvtam és vigyáztam a lépéseidet, kettőnket. Rejtettelek.

Remélem, jól vagy. Remélem, nagyszerű vagy, és tudsz mosolyogni. Az én mosolyaimat más kapja majd. Nem fogod látni. Amikor majd az ő édes mosolyait nézed, ne gondolj rám. Légy elégedett mindazzal, amihez annyira ragaszkodtál. Beleragadtál a mindennapjaidba, és mozdulatlanná dermedtél. Én csak téged akartalak, a szavaidat, az érzéseidet. A valóságodat. Elfojtottad, engem pedig ezzel levegő nélkül hagytál. Amikor majd jössz, hogy elmeséld, hogy elmondd nekem végre - én nem leszek. Te viszont kapsz egy pillanatot az életedben, amikor rádöbbensz: elvesztettél. Elvesztettél mindent, amit valaha jelentettem. Amikor bizalmatlanság, sikertelenség, félelem és csalódottság gyötör majd - eszedbe jutok.

G, te vagy a világom. Most, hogy nem vagy benne, fáj levegőt vennem. Más egészít ki téged, és csak a Jóisten tudja, miért nem voltam elég ahhoz, hogy annak hátat fordíts. A végsőkig kitartottam. Amikor már csak nyeltem a döbbenetes ízű vizet, körülöttem pedig nem volt más, csak poshadt szürkeség, én képes voltam partra vergődni. Te segítettél, hogy túlélhessem, de egyedül rugaszkodtam el ismét, csakúgy, mint máskor. Nélküled. Tovább.

Maradj! Maradj mellette, fogd a kezét, és nézd, ahogy távolodom. Ha látlak is az emberek között, nem téged akarlak. Talán ott állsz majd a tömegben, amikor partot érek, semmi másért, csakis azért, hogy láss. Ő mögötted. Akkor majd a nyelvembe harapok, és szótlanul mosolygok. Fájni fog. Mégis nagy levegőt veszek, és arrébb lépek. El, melletted. Mert várnak rám.

Em a sárga jegyzetlapokat óvatosan félbehajtotta, utoljára érintve sorait, majd borítékba tette. Biciklire pattant, hogy eltekerjen a postára. Nem volt sok ideje. Vártak rá.

VÉGE