Amit még vihetsz belőlem...

Más íze a számban...
Más érintése a bőrömön...
Más tekintete a testemen...
Mást kívánok. 
Mert téged akarlak. Csak téged.

Kedvesem, szerelmem. Lehet, hogy nem mondom többet. Vártam. Hallgattam napokig, figyelve minden mozdulatodat, sóhajodat, sikolyodat, várva a pillanatot, amikor majd utánam kapsz. Alig pár szót kaptam: egyik sem adott magyarázatot, egyik sem felelt, nem biztosított megnyugvást, egyik sem szeretett engem. Egy szavad sem szólt rólunk. Eközben én is nehézségektől fuldoklom, szükségem lenne támaszra. A szerelmemre. Már nem tudom, ki vagy. Már nem tudom, valójában mit jelentesz. Lehet, hogy annyira vágyom már a felőled érkező érzésre, ami most nincs, hogy észre sem veszem: talán végleg eltűnt. Megadtam mindent. Elvettél mindent. Elvittél mindent. Minden nálad. Mit kezdesz ezzel???

... nem mondom már. Nem riadok fel az éjszaka közepén, neveddel a számon, fuldokolva a gondolataimtól. Nem szólok már semmit. Nem írok neked semmit. Ennyi időbe telt végre nem gondolni rád.

Nem mondok most sem semmit, mert hallottál mindent ezerszer. Tudod, mi a különleges abban a világban, ami összeomlott legbelül, és az utolsó szavait nyögdécseli? Megmutatta, mire vagyok képes. Eközben tanított. Mindkettőnket. Bezárkózhattunk, elvonulhattunk, senkit nem engedtünk a közelünkbe. Akkor és ott mindig varázslatos volt: mi voltunk. Végül, te mindig ott hagytál engem egyedül; földön fetrengve, falat kaparva, a nevedet sikoltozva - könnyekben és kétségbeesésben. Hagytál engem, és hagytad, hogy te magad is szenvedj. Nem tettél semmit. Magamra maradtam abban a világban, amit ketten teremtettünk magunk köré. Az taszított a legmélyebbre, ami korábban megmutatta, hogy mit jelenthetek. Magamnak. Másnak. Mindent jelentett: szembenézhettem korábbi veszteségekkel, hagyta, hogy érezzem a legmélyebbről előtörő fájdalmat.

Vártam. Türelmesen: hallgatva. Türelmetlenül: kérlelve és kiabálva. Nem kaptál el... Megbotlottam, elestem, végül zuhantam. Egyedül. A legsötétebb, leghidegebb, legmagányosabb űrben lebegtem, és nem volt fogódzkodó.

Akkor mondtam nemet mindenre, nemet mindenkinek. Pedig csak neked kellett volna. Szenvedtem. Bántottam. Majd épp a te közönyöd segített megérezni a semmi jelentőségét. El kellett jutnom abba a nihilbe, ahol már nem éreztem haragot, sem fájdalmat, csak a mérhetetlen űrt. Akkor engedtelek el. Végleg.

Emlékszem, milyen szeretni téged. Milyen volt a teljességet megélni veled: napsütésben, esőben, szélben, autóban, utcán, szerelemben... Meg sem kell kérdezned. Múlt idő. Boldog vagyok, hogy tudom, milyen szeretni. Tudok szeretni. És a közös utunk alatt azt is megtanultam, milyen szeretve lenni. Szerettél. A nemtörődésed, a közönyöd, a hallgatásod és az elfojtott gondolataid, a ki nem mondott szavaid szép lassan elsorvasztottak bennem mindent, aztán...

... levegőhöz juttattak. Amikor már kis híján megfulladtam a mélyben, ösztönösen a felszín felé törtem, hogy egy utolsót, egy nagy levegőt vegyek. Túléltem. Köszönöm. Ezt soha nem felejtem el neked. Isten veled.

Nem gondolok rád. Mert annyira akarlak.

Kimentél

Nem láttam, amikor kiléptél az ajtón. Nem láttalak elmenni. Nem tudtam elköszönni, csak később - este, magányban. Itt voltál, mert itt akartál lenni, miközben máshol fontosabb lett(él) volna. De hallani akartál, érezni és érinteni. Érintve lenni. Válaszokat kerestél a miértre. De azok nincsenek, higgy nekem...

Az ember mindig szeretne erősnek mutatkozni, hinni magában, hinni, azt, hogy amit eddig felépített, az megingathatatlan. Majd minden meginog: egy pillanat alatt. Mindehhez nem kell rosszul dönteni. Elég egy lépés valami felé, amire mindig is vártunk, csak felismerni nem mertük. Ez nem tesz embertelenné, sőt ettől válsz emberivé. Ettől az egy másodperctől. Bekövetkezik. Nem számítasz rá, de megtörténik, mert valahol a szíved mélyén akarod...

Minden, ami köztünk van, tönkreteheti mindazt, amiért eddig léteztünk. Rombolni nem akarunk. Nemcsak megértem, de elfogadom, és ugyanígy érzek. Viszont... attól még ott van az a megmásíthatatlan és tagadhatatlan érzés, ami miatt mi mégis egymás mellett akarunk ülni. Kint.

Te kimentél az ajtón. Mégcsak nem is hallottam, mert kétségbeesésemben nevettem. Hangos voltam, hallottad. Egészen biztos, hogy ez az utolsó, amit hallottál tőlem. Te így mentél el. Sajnálom. Sajnálom, hogy nem tartalak itt. Nem teszem.

Ahányszor viszont én kilépek ugyanazon az ajtón, arra várok, hogy megpillantalak. Bármerre járok, kereslek. Majd eszembe jut: jártam már ugyanitt. Pontosan tudom, hova vezet: sehova. Nem bánthatsz, én nem bánthatlak sem téged, sem a váradat. Egy pillanat elég lenne a romboláshoz. Tehetetlen vagyok. Ismét, mindig. Csak hallgatni akarlak. Csak még egy szót hallani tőled. Ahogy te tőlem. Nézni. Kint... Egy padon.

Nem tehetem...