Nem láttam, amikor kiléptél az ajtón. Nem láttalak elmenni. Nem tudtam elköszönni, csak később - este, magányban. Itt voltál, mert itt akartál lenni, miközben máshol fontosabb lett(él) volna. De hallani akartál, érezni és érinteni. Érintve lenni. Válaszokat kerestél a miértre. De azok nincsenek, higgy nekem...
Az ember mindig szeretne erősnek mutatkozni, hinni magában, hinni, azt, hogy amit eddig felépített, az megingathatatlan. Majd minden meginog: egy pillanat alatt. Mindehhez nem kell rosszul dönteni. Elég egy lépés valami felé, amire mindig is vártunk, csak felismerni nem mertük. Ez nem tesz embertelenné, sőt ettől válsz emberivé. Ettől az egy másodperctől. Bekövetkezik. Nem számítasz rá, de megtörténik, mert valahol a szíved mélyén akarod...
Minden, ami köztünk van, tönkreteheti mindazt, amiért eddig léteztünk. Rombolni nem akarunk. Nemcsak megértem, de elfogadom, és ugyanígy érzek. Viszont... attól még ott van az a megmásíthatatlan és tagadhatatlan érzés, ami miatt mi mégis egymás mellett akarunk ülni. Kint.
Te kimentél az ajtón. Mégcsak nem is hallottam, mert kétségbeesésemben nevettem. Hangos voltam, hallottad. Egészen biztos, hogy ez az utolsó, amit hallottál tőlem. Te így mentél el. Sajnálom. Sajnálom, hogy nem tartalak itt. Nem teszem.
Ahányszor viszont én kilépek ugyanazon az ajtón, arra várok, hogy megpillantalak. Bármerre járok, kereslek. Majd eszembe jut: jártam már ugyanitt. Pontosan tudom, hova vezet: sehova. Nem bánthatsz, én nem bánthatlak sem téged, sem a váradat. Egy pillanat elég lenne a romboláshoz. Tehetetlen vagyok. Ismét, mindig. Csak hallgatni akarlak. Csak még egy szót hallani tőled. Ahogy te tőlem. Nézni. Kint... Egy padon.
Nem tehetem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése