Én kellek

Ma kértél tőlem. Köszönöm ezt neked. Köszönöm, hogy nem hátat fordítottál, nem szó nélkül távoztál. Mert az emberek ezt teszik, amikor nagyon nehéz: bezárkóznak és elutasítanak. Mindenkit és mindent. Te is megtehetted volna. Küzdesz, egyedül küzdesz, ehhez pedig nincs szükséged másra. Nem akarsz kérdéseket, mert Te magad is tele vagy a sajátjaiddal. Így nem tudsz válaszolni sem nekem...

Bár rögtön értettelek, mégis értetlenkedtem, és kérlelni kezdtelek. Az megtört benned valamit, mert emlékszel a 'kérlek'-re. Amire nem tudtad azt meglépni, amit őszintén léptél volna. Most valamiért nem tehetted. Nehéz elfogadnom bármit is, amikor nyugtom sincs nélküled. Téged látlak, amikor becsukom a szemem, Téged akkor is, amikor kinyitom. Nézel engem? Téged kereslek a tömegben, Téged látlak - képekben. Aggódom, miközben azt is tudom, nem erre van szükséged. 

Akarva vagy..., amit nem értesz. Ahogy nem értesz engem sem. Abban biztos vagyok, hogy figyelni akarok Rád, melletted lenni, ahogyan csak tudok. Te is megtetted értem. Ott voltál nekem. Akkor érkeztél, amikor senkit nem akartam már látni, amikor már senkit nem akartam érkezni látni. Akarlak, ahogy vagy. Én is Téged. Én is? Mármint, Te is? Ahogy vagyok...? Vagy csak akarsz, de nem így...? Miért, hogy? Az az egy vagy, akire már nem vártam, akit már el is felejtettem akarni. Te kit akarsz még? Ki az, aki nem én vagyok?

Remélem, tudod jól, hogy rengeteg gondolatom a Tied. Miközben én ott lehetek más gondolataiban. Remélem, látod, amit más is, de észreveszed azt, ami csak neked szól. Hiányzom Neked. Ma minden percben veled voltam... Velem vannak a szavaid, amiket elolvasok újra és újra. Levegő kell neked, elengedtelek. Elengedni nagyon tudok. Aztán ülök türelmesen és várok: arra, hogy egyszer majd visszatér. Visszajössz hozzám? 

A saját meztelenségemet akarom. Úgy, ahogy melletted. Érintéseket, sóhajokat, csókokat, ziháló levegővételt. Akarom a nevemet is hallani. A szádból. Kiabálj. Kérdéseket akarok tőled hallani, és hagyom, hogy nekem is maradjanak kérdéseim. Hagyod? Tarts ki. Kérlek... 

Én megígértem neked, hagylak. Mosolyognak, én könnyezem, és visszamosolygok. Köszönnek, visszaköszönök. Néznek közeledni, látnak távolodni. Nézek másra, ha hozzám beszél. Nevetek, szívből nevetek, sírásig nevetek... Rád gondolok: autóban, zuhany alatt, irodában, medencében, utcán. Érkezésre gondolok. Ébren és álmomban. Nehéz lehet távol tartanod magad tőlem, de tudod, mit? 

Megteszed. Eközben én ülök türelmesen, levegő után kapkodok türelmetlenül, és egyre csak tompítanak a kérdéseim, amikből csak több lesz. Miért nem lehetek elég? Erre van szükséged? Ki foglalkozik azzal, nekem mire van szükségem? Miért nincs rám most szükség? Szükség megállíthatatlanul. Engedem, hogy láss. Míg mindenki más nézhet teljes valómban, arra vágyom, hogy Te láss. 

És két, időben érkező szóra: Te kellesz.